Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csordás János: Egy népművelő naplója

Minek az a pörge kalap, ha az ember csak egy falat? . . .

Ej-haj, magyaradi úr, ott szalad a nyúl. . .

Lüjja meg a tekintetes úr!

Erre is megérkezett a válasz, most ismét a férfiak vágtak bele:

Minek az a bongyor kendő, ha az asszony nem kelendő?

Ezután az első strófa utolsó három sorát már együtt énekelték. A közös nótázás kisebb megszakításokkal sokáig folytatódott. Valahonnan egy citerás is előkerült, idősebb férfi, s leültették az öregek maguk közé, de csakhamar felállt, mert citerázni, úgy látszik, csak állva lehet. Ez az atyafi, talán a régi, kevésbé rangos lakodalmak „olcsó” muzsikása, belecsapott ferdére metszett lúdtollával kopott hangszerébe, s azzal együtt zengett a szép, viharos időkben a nyáriahajlongásra emlékeztető szöveg:

Édesanyám vett nekem kalapot,

Fújja a szél rajta a szalagot,

Ha nem fújja, magam is lobogtatom,

Ezt a. szőkét, ha lehet, kicsalom a sötétbe.

Folytathatnám az idézeteket, egész csokorravaló szebbnél szebb szöveg és dallam töltötte be a gerendás, de már villanyfényes szobát.

Megmámorosodtam, de ezúttal nem a bortól, mely kifogástalan volt és tűzzel teli, hanem a felcsapó jókedvtől, az öregek mutatásától, melyet így együtt: környezet, dallam és szöveg, valódi népszínháznak éreztem. S ritka alkalmak ezek, hiszen évente 4—5 lagzi van mindössze, s azokra is mindig mások és mások a meghívottak, csak néha-néha verődik össze ilyen jól mulató társaság.

Eltűnődtem: ott az első szoba, ahol szirupos műdalokat „zengedeznek” cigányos segédlettel, alighanem a két háború közti kispolgári ország kommersz- likőrös (azt mondanám: császárkörtés) olcsó kis romantikája: s itt, ebben a hátsó szobában, mint valami „pusztulgató” rezervátumban, még mindig elemi erővel képes felcsapni az a dallam és szöveg, amit egyszerűen népinek nevezünk, mert kollektív művészet ez, nemcsak azért, mert egy kicsit „mindenki” a sajátjának is érezte. S mi lesz a sorsuk ezeknek a daloknak? Tíz-húsz esztendő még, s aztán megszólaltatóikkal együtt elnyeli őket a temető homokja? Vagy belekerülnek szorgos gyűjteményekbe, s majd egy-egy énekkar ünnepi alkalmakkor előadja őket?

A tűnődés töprengéssé forrósodott bennem: újra élővé kellene tenni, de hogyan? Szembe úszni az áradattal? Reménytelennek látszó kísérlet.

De többé nem tudtam szabadulni a gondolattól: valami formát kell találni, hogy nyilvánosan, a színpadról harsanjon fel ez a csodálatos költészet, amely valóban a népé.

S néhány nap vagy hét múltán váratlanul megszületett az alkalmas címszó, ami alá odavihetjük a falu élő költészetét: „Mindenki színháza”. De milyen is legyen ez a „színház”?

130