Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csordás János: Egy népművelő naplója

parasztfiatalember is, aki sohasem mondott verset. Aztán a bemutatón Benjámin „Két évtized” című versével ő aratta az egyik legnagyobb sikert. Győzelmünk felső fokát mégis az a telt ház jelentette, ami előtt bemutatkoztunk. Négyszáz ember szorongott a háromszáz személyes nagyteremben, s többnyire verseket hallhattak. Általános elismerést kaptunk, a'falu megemelte a kalapját, vagy legalábbis helyeslőén biccentett rá. Megyeszerte szétfutott a hír, a jelep- levő újságíró háromhasábos cím alatt számolt be a vállalkozásról.

S kik ültek a széksorokban? Érdemes feljegyezni: főként 14-től 30 évesig és 50-től 70—75 éves korig, a két szélső nemzedék, mely a legfogékonyabb a lírára. A középnemzedék, a hétköznapi tettek és realitások közkatonái közül csak kevesen jöttek el.

Szabad-e abbahagyni? Ez a kérdés gyötört, foglalkoztatott. Éreztem, hogy nem lehet megállni. De mit csináljunk tovább, ami közel állhat egy falu leikéhez? Vissza kell térni a költészet forrásaihoz, hogy utána ismét tovább lehessen lépni. így nyúltunk a Csanádi—Vargyas-féle balladáskönyvhöz. Ennek anyagából állt össze, keretjátékba helyezve népballada-műsorunk. A helyi siker most sem lett kisebb, s még meg is toldották a művelődés illetékesei: elvittek bennünket a vidéki irodalmi színpadok országos fesztiváljára, Kiskunhalasra. A kritikák szerint ott is helytálltunk, majd a főváros következett két előadással a mezőgazdasági kiállítás SZÖVOSZ-pavilonjában. Üjra csak nem lehetett megállni, s ha önérzetünk nőtt is, de önteltségnek nyoma sem volt a csoportban. Éreztük, hogy fejlődnünk kell, s ehhez nehéz, kitartó munkára van szükségünk. De hogyan, s kinek futja az erejéből, idejéből? Mindnyájan dolgozunk valahol, rendező és szereplők, vagy éppen tanulnak.

Még négy-öt összeállításunk készült el az utóbbi 50 év költészeti anyagából. Ez utóbbiaknak már határozottabb céljai voltak: legalább a XX. századi magyar költészet javának megismertetése színpadszerű tálalásban.

Természetesen a „java” költészet így sem kerülhetett bele műsorainkba. Ennek a viszonylag rövid időszaknak költészeti gazdagsága közismert. Csak a határok megvonására vállaikozhatom, a teljes felsorolást mellőznöm kell. A kezdet Ady Endre, a ma költészetének határjelzője Váci Mihály. A közbülső költők, mintegy másfél tucat, kétségtelenül a legjelentősebbek.

De valami hiba, nehézség is támadt. A 60-as évek elején, a téeszek szervezése után ide is becsapott a mennykő! Naponta kértek, váltottak munkakönyvét. köztük olyanok is, akiket nem sokkal előbb még az irodalmi színpad „stabil” tagjaiként tarthattunk számon. A csoportot új tagokkal kellett felfrissíteni, nagyon fiatalokkal. Elmentek a húszévesek, s maradtak a 15—17 év körüliek. Jobbára középiskolások. Mutáló hang, beatles-frizura, pulóveres versmondás . . . igen, ezzel is próbálkoztunk. Az élő zenét felváltottuk gépi zenével, különféle világítási effektusokkal próbálkoztunk, s egy kicsit „agyon is rendeztük” az új produkciókat. A korábbi siker lassanként elmaradt, a 400 fő helyett 100—150 kíváncsi jött csak el. Falun ez az agónia jele.

De hát mit tegyen az a népművelő, akinek szívügye a költészet, általában a művészet, s aki hisz abban, hogy az emberek többsége szereti a szépet, akinek meggyőződése, hogy az igazi művészet nem „érthetetlen” a tanulatlanok számára sem, s aki úgy véli, hogy az ún. „tömegember” egyúttal egyén is, aki sír és kacag, átkozódik vagy rajong a maga módján, s ha egyszer megkóstolta a művészetek italát, haláláig szomjas marad?

Honnan is származik a művészet? Talán kitalálták valahol s azóta mindig

128