Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Kulcsár János: Qui se humiliat… (vers) - Csordás János: Panasz (vers)
ERICH LANDGREBE HAZATÉRÉS Ezen a kuklinói éjszakán sem volt nyugalmunk. Az aknabecsapódások ugyan hirtelen megszűntek a helységben, de csakhamar azután kézigránátok robbanását hallottuk a közelünkben. Akik magukat halottnak tettetve állásaink előtt feküdtek, a sötétség oltalma alatt gyér védelmi vonalainkon át beszivárogtak a községbe. Mindenfelé lövöldöztek és a sötétségben nem lehetett megkülönböztetni barátot és ellenséget. Mindnyájunknak volt egy közös ellensége: az éjszaka. A szétrombolt és feldúlt terepen csapatok mozogtak, hogy átfésüljék, vagy ha kell, visszavegyék. Én Schattal és Biboval a falu szélén levő kolhozpajtához voltam útban. A többiek már felismerhetetlenné váltak, csak a füstölgő gerendák halmaza látszott. Már jóval a pajta előtt hallottuk a nyögést és beszédet. Sokáig vártunk. A fickó nyilván önmagával beszélgetett, de hogy merre van, azt nem tudtuk. — Megérted? — kérdeztem. — Nagyjából — válaszolta Schatt. — Ügy tesz, mintha azelőtt is itt lett volna. — Örült, hogy itt olyan hangosan beszél oroszul — mondta Bibo. — Örült vagy nem: ember — állapította meg Schatt. — Örült — erősítette Bibo. — Mit is keresne köztünk — ember? Most pontosan hallottuk, hogy a fickó a pajta belsejében van. A deszkafal mögül hallatszott a hangja. — Azt mondja, hogy ő itthon van, de hogy ez itt éppen úgy nem az ő Kuklinója, mint ahogyan ő nem sajátmaga — fordította Schatt. Körülkúsztuk a pajtát és lehallgattuk a falakat, míg kívülről megállapítottuk a helyet, amelynek belső oldalán feküdt. A fickónak egyre járt a szája. — Egyedül van. Mit mond? — kérdezte Bibo. — Hogy a jó isten csak egy percre kölcsönözze neki az egyik kezét — fordította Schatt. — Miért? — Nem tudom — válaszolta Schatt. — Valószínűleg véget akar vetni — de nem mondja, csak kézért rimánkodik. Ebben a pillanatban gépfegyversorozat söpört végig a fejünk felett. Valahol a közelben harc fejlődött ki. Néhány lövés a pajta falán reccsent, a fickó bent felemelte a hangját. — Hogy az isten a sok haszontalan golyó közül egyet miért nem az ő fejébe irányított — fordított Schatt. — Menjünk be — szólt Bibo — és nézzük meg ... A zsebemben levő üvegben van még ... Odatapogatóztunk az ajtóhoz és bekúsztunk. Schatt végigvilágította a falakat zseblámpájával. A földön megfagyott bélsár és vizelet, a szalmán vékony hó, amely a ritkás gerendák között hullt be. A sarokban feküdt valami. — Fel a kezekkel — kiáltotta Bibo, és Schatt kínosan elvigyorodott. A 43
