Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Timaffy László: Honfoglaló őseink hitvilágának emlékei kisalföldi népmondáinkban
sőbb a segítőjük. Továbbra is különc, szótlan emberek, akiknek próbatételképpen fel kell mászniuk az égigérő fára, ennek hiányában nyírfa, nyárfa, látófa tetejére, vagy létrára, esetleg kéménybe, s végül az első sámánvias- kodásnak megfelelően meg kell vívniuk ellenfelükkel. Segítő szellemeikkel állandóan összeköttetésben állnak, s a számukra bemutatott ősi ételáldozat emléke maradt fenn a maga mögé hajított első falat ételben, vagy a földre löttyentett első „nyelet” borban.2 Rendkívüli tetteik a régi sámán tevékenység maradványai: szemükkel parancsolni tudnak embernek, állatnak. Jó szellemeik segítségével elűzik a gonosz rontásait, gyógyitani tudnak bajok, betegségek ellen. Varázseszközük: a sámondob emlékét a szita, rosta őrzi. A legfőbb sámántevékenység; az eksztázis és a viaskodás mén, bika, kandisznó vagy tüzes emberek képében, szintén fennmaradt népmondáinkban. Végül elmúlásuk szintén rendkívüli: addig kínlódnak magukra hagyot- tan, amíg tudományukat át nem adják valakinek. Esetleg szükségből nyír- faágra, vagy toliseprűre „testálják a tudománt”, s van akit a rosta, szita vagy segítő szellemei madarak képében segítenek át a másvilágra. Elmúlásuk, temetésük mindig rossz idővel, szélviharral jár együtt („tátorján szél”). Tudósaink tevékenysége az akkori falusi élet lehetőségei között valószínű hipnotikus képességükön alapult. Tetteik nyomán viszont népünk felruházta őket az ősi hitvilágból fennmaradt „természetfeletti” tulajdonságokkal, s emlékük így maradt fenn a népmondákban. Tájunk magyar népessége a környező német és szláv nemzetiségekkel együtt élt, s így a hagyományok keveredtek egymással. Fontos tudományos munka ezért a mondákból kiszűrni azt, ami honfoglaló őseink hagyománya és szétválasztani a germán, szláv motívumoktól. Ennek módszere a rokonnépeinkkel való összehasonlítás.1 Azok a hagyományok, amik egyeznek a finn, cseremisz, vogul vagy osztják hagyományokkal — és nem találhatók meg a szomszédos népek mondavilágában —, biztosan honfoglaló őseink kultúrájához tartoztak. Jó példa erre a tudomány megszerzésének módja. A magyar tátos, tudós kiválasztása mindig passzív, vagyis nem tehet róla, sőt legtöbbször akarata ellenére kell tátossá lennie — szemben a germán és szláv varázslókkal, akik tanulják a tudományukat. Nagyon szépen megőrizték ezt az ősi hagyományt azok a népmondáink, amelyekben elriasztják a megtanulni akarókat, mondván, hogy „a tudománt megtanúni nem lehet.” Szinte minden községben ismernek ilyen mondákat. „Tudománya vót a pásztornak, nos a bujtárja is még akarta tanúni. — Há’ csak gyere vélem — mondta néki az öreg. Ahogy mentek a legellőn, égy- szércsak égy galagonyabukor mellett égy csúnya, nyűves döglött kutyát találtak. — No látod, ilyen vagyok én is! — mondta a pásztor. Osztán, amint tovább ballagtak, egy szíp, virágos búkor mellett mentek el. — Emmég olyan, mint té vagy, — mondta néki. — Nohát, melliket választod? .— A virágot! — mondta a bujtár. — Jól tészéd fiam, né tanúd meg a tudománt soha, mer olyan lészül akkor, mint én, olyan lész a lelkéd, mint az a nyüves kutya.” Más mondákban a tanulnivágyó bojtár továbbra is kitartott szándéka mellett. — „Há némbánom, próbáld meg — mondta akkor a pásztor. — Menj ki az akol mellé, ott látsz majd egy nagy magos mangánfát, olyan víkony, mint a kisujjam, de olyan magos, hogy a tetejit nem is látni. (Ösvallásunk égigérő, vagy tetejetlen fája). Erre mássz föl. — A bujtár ki is mént, de mikor méglátta a fölhőkbe írő fát, há’ ném mert rámászni, hogy úgyse bírja el. — 90
