Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Pósfai H. János: Gondola a falu felett (elbeszélés)
Évente ez az egy csorba szabadnapja volt, de azt sem tudta kihasználni. Estefelé, ahelyett, hogy beült volna a zsúfolásig telt kocsmaudvar valamelyik sarkába, megvett egy pintesüveg bort, hazaballagott vele az istállóba, hanyatt dőlt a priccsen és hangosan énekelt. Leginkább az a dal tetszett neki, amelyik megríkatta a lányokat. Könnyes, búval tele nóták jutottak eszébe és senki nem zavarta énekét. Közben rá-ráhúzott a pintesüvegre. Mikor aztán ránehezedett az álom, elszenderedett. Most van elég szabadnapja. Vasárnap mindig. A sógorka nem kívánja, hogy vasárnap is kivezesse a tehenet meg a növendéket. Sőt talán azért sem neheztelne, ha a hét más napján is venne ki magának szabadnapot. Ballagott az utcán, s azon kapta magát, hogy már ott áll a vásártér sarkán. Ott nyílt még csak ki igazán a világ előtte. Az ő nyolcvankét éves szemei bizony nem láttak még olyant, aminek ott örültek a gyerekek, meg a viháncoló sihederlányok. A vásártér közepén hatalmas forgó kerék. Színes gondolákkal, mindegyik beillett volna akár egy-egy régi bricskának, olyannak, amilyenen Istók úr járta a határt valamikor. Megszámolta, amikor lassult a forgás, összesen hat ilyen gondolát forgatott a kerék, bár ő maga nem tudta akkor még, hogy gondolának hívták a körbe forgó bricskákat. Elbűvöltan nézte a hatalmas kereket. Nem körbe, mint a ringlispil, hanem függőleges mozgással emelkedtek fel a gondolák, majd engedelmesen, szép kört leírva visszazuhantak, újra emelkedtek. Az öregben megmoccant valami. Recsegett, sivított a megafon, zene szólt, énekeltek benne, a szünetben pedig ezt rikácsolta egy hang: „Gyermekeknek élmény, felnőtteknek szórakozás az óriáskerék! Csak két forint egy menet az óriáskeréken, foglaljuk el a gondolákat!” Megragadt benne ez a fogalom. ízlelgette, próbálgatta, szépnek találta ezt a szót: gondola. Mi lenne, ha ő is beleülne egy ilyen gondolába? Talán nem is szédülne... Megbizsergett tőle, bár egyáltalán nem gondolta komolyan. Még egy darabig nézte, aztán elsompolygott a oéllövő sátor felé. Akkoriban, mikor még fiatal volt, durrogó, álló alakokra lehetett lőni. Amikor célba talált, nagyot durrant a puskapor a vasrozi lába alatt. Most meg színes papírvirágokra lövöldöznek a suhanook. A gyereksereg visított. Néha meglökdösték, észre sem vette. Önfeledten jött-ment a búcsús nép viháncoló kavargásában, s mire észbekapott, már megint ott állt a nagy kerék tövében. Nézte a beszállókat, majd meg azokat, akik fent ültek már. Az arcukat figyelte, a hatást kereste szemük tükrében, amelyet a felfelé emelkedés és a zuhanás vált ki, mert annak az érzésnek nyoma kell, hogy legyen az arcukon. „Van még egy hely, tessenek beszállni!” — kiabálta az elhízott, vállas férfi, aki a villanyindítót kezelte. „Tessenek beszállni, elfoglalni a gondolákat. Tessenek, tessenek uraim és hölgyeim...” Egyszer aztán megmozdult az öregember. Vastag talpú bakancsai rneg- csikordultak a deszkapallón, amint átlépte az alacsony kordont. Bütykös ujjai rámeredtek az egyik gondola vasfogantyújára, lassan, körülményesen felhuzakodott az ülésbe, mint hajdan a bricskába, amikor határt nézni vitte Istók urat. Gondolkodni már nem volt ideje, az elhízott férfi húzott egyet az indítókaron, s a gondola emelkedni kezdett. Az öreg könnyű lebegést érzett. Néhány méter után megállt a gondola, a következők is elfoglalták a helyü31
