Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Szentiványi Kálmán: Látogatás (elbeszélés)
az elnök. A többiek körüljárták, kántáltak felette... Én meg felrántottam az eszméletlennek látszó, kilencvenkilós testet és cipeltem. Követtek a többiek, kántáltak még, hogy úgyis eltűnök innen, nem szeretem a tanyai kenyeret. Hat kilométer volt a falu, ilyen homokos úton. Ha nem bírtam, letettem, csikorogtam a többiekre, mert nem segítettek. Úgyse bírom itt az életet! No- hát nem is láttok engem, még ma elmegyek. Végre beértünk a faluba. S az elnök ott, a háza előtt rikkantott egyet és leperdült a hátamról, köszönte a fuvart. A többiek körültánooltak, kinevettek. Szóval beugratás volt. Ki akartam tömi a körből, de nem lehetett, egyszer csak bent voltunk az udvaron. Kifutott Teri, ő pártomra állt. Régi hagyomány ez, akivel megteszik az év első napján, úgy tartják, nem megy el soha a vidékről. A többiek ittak még. Teri nekitámadt nevelőapjának sírva, hogy miért tették velem, ha menni akarok, ne álljanak elém! S akkor, ott értettem meg, hogy már nem is akarok’ elmenni. Ágit nem felejtettem el még, de megírtam neki, rám ne számítson... itt maradtam. Ági a feleséged lett, én meg hívtam Terit tanítani. Volt neki is egy udvarlója, annak kiadta az útját, hiszen mi ketten szerettük egymást. Nem mondom, hogy azontúl könnyű volt, ma sem csupa tánc itt az élet. — Szóval, boldog vagy? — Előbb tisztázni kéne, mi a boldogság. S itt talán, nem is ez a legfontosabb. Megálltunk egy homokdombnál, ritkás nyárfaerdő szélén. Szürke kőből emlékmű volt az út mellett. Péter odamutatott. — Látod? — Mit akarsz vele? — Teri fogadott lánya az elnöknek. Ezen a helyen, ahol most állunk, tizenkilencben Héjjasék ölték, akasztották az embereket. Hoztak Izsákról foglyokat, lefogtak helybelieket. Amoda vannak elhantolva, nézd! Amerre a varjak szállnak. Terinek az apját is felkötötték Héjjasék, mert vörös volt... Fejjel lefelé akasztották fel, mikor a kínzásoktól alig élt már. Itt is hagyták, azt hitték, vége. S az asszonya jött ki érte, levágta, a tanyába cipelte és ott életre orvosolták. Nyomorék maradt, később el is pusztult, mikor a feleségem kicsi volt még. Az az ember, Teri apja, együtt volt ezzel az elnökkel a vörösben... mikor a lány árva lett, magához vette, pedig maga is szűkösen élt. A feleségem eljönne velem, ha kérném... de én nem kérhetem, mert nem lenne boldog, sehol. Ha levizsgázik, azt mondja, összegyűjti a családi emlékeket is. Majd segítek neki. — Ugyan kérlek, felesleges hánytorgatni a régi dolgokat. Jobb elfelejteni. — Elfelejteni csak itt lehet. — Ne haragudj, nem értelek. — Mert nem ismered ezt a világot, az itteni embereket. Beszéltem olyan emberrel, aki különítményes volt... nem tudják róla! Illetve, akik tudják, hallgatnak. — Mit akarsz ezzel? — A Horthyr-időkben kirakatba tették az orgoványi érdemet. Manapság el akarják feledtetni. Mert szégyenük, ami volt. Biztat bennünket az elnök, foglalkozzunk ezzel... emlékezhetsz, mikor tanultunk még, verseket írtam. — Ágihoz. 10
