Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Szentiványi Kálmán: Látogatás (elbeszélés)
— Nemcsak az a fontos, hogy én mit szerettem volna valamikor s hogy most mit szeretnék. Nincs még képesítése, most tanul. Másutt nem taníthatna. Nem mindenki jön ám tanyára, elmennek bérelszámolónak, titkárnőnek ... mint ti. S azután vendégségbe jönnek s azt firtatják, mint te az éjjel, hogy mennyit hoz a disznóhízlalás? Ráismerek Ágira, ki tanított téged! — Ne gúnyolódj. — Ki vele, minek jöttél? Mit akarsz még tudni? — Akkor Tihanyban, vagy előbb ... mi volt közietek?! Péter elkomorult. — Tudod mit? Kérdezd meg Ágitól. Őneki erről nem mersz szólni, mi? Kicsúfol, neki kéne mennem! Négy évig járt Ágival. Én meg nevetségessé tettem magam, utána loholtam. Most is milyen hülye helyzetbe kerültem, mi a fenének jöttem ide?! Még sántítok is. Péter jócskán elhagyott, hallja iparkodásomat, hátra sem néz. — Ti nem boldogulnátok tanyai tanítóként. — Hátha? — Ketten, együtt? Nem hiszem, ne is haragudj, kisöreg. Szóval pesti öröklakást vettél Áginak? — Ügy látom, még gondolsz rá. — Az nem tilos. De látogatóba nem én jöttem el a másikhoz, — Sértegetni akarsz? Már itt se voltam! — Ne ugrálj. Mikor a távirat befutott, tudtam, hogy hamarosan beállítasz. Ági elküld... Jól figyelj hát, és mondj el neki mindent. — Unalmas lehet itt az élet. — Nehéz, de az unalmat nem ismerjük. Unalom? Hát... nyugalmas. — Magam is nyugalmat akartam mondani. Álmos nyugalmat. — Node teneked mi a nyugalom, fiú? Ugyanazt értjük? Mentünk jó sokáig. Péter furcsa dallamot fütyörészett. S egyszer csak megállt. — Észrevetted? Minden kiáltásnyira betyárcsárda omladozik. Az volt az iskolám helyén is. Megfordult ott minden kunsági betyár. S vagy kétszer, Petőfi Sándor. Ez is a feleségem ötlete, a gyerekek gyűjtik az emlékeket. Nem ide készültem s már itthon vagyok itt. — Beleszoktál, vagy beletörődtél? Most nem csúfolódva nézett rám. — Nem tagadom, akkor... az első évben irigyeltelek benneteket, és úgy láttam, végleg elrontottam az életemet. Egyedül éltem, ugyanitt, a tanítólakásban. Minden hónapban elutaztam Pestre. Arra ment el a keresetem. Ügy néztek rám itt, mint nyugtalan vándormadárra. A holmimat összecsomagolva tartottam... Hogy mégis bérelszámoló leszek Pesten. Ági még mindig hívott! Még nem ment hozzád feleségül. Dolgoztam, tanítottam... gondoltam, az első évet kihúzom, aztán majd elintéződik valahogy az ösztöndíj- ügy. Végre is, fel csak nem akasztanak érte! Lejárt az év, és meghívtak a kultúrterem-avatásra... Ott voltunk, láttad. Tánc volt, párat fordultam Terivel, s későbbi feleségemmel... Kérdezte tőlem, elmegyek-e? Nem titkoltam én, hogy mi a szándékom, afféle kanmuri kerekedett később, elmentek a nők... Teri nevelőapját akkor választották elnökké a tsz-ben. Ott voltak a tanyavilág rangosai. Tréfálkoztak, hogy lejárt a legnehezebb év... Én meg kitörtem, hogy nincs tovább. Elmegyek! Be akartak rugatni, de ez nem sikerült nekik. S mikor elindultunk, kint a hóesésben egyszer csak összeesett 9
