Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Szentiványi Kálmán: Látogatás (elbeszélés)
— Csodálom, hogy már előbb nem jelentkeztetek. Egy csonka akácfánál támaszkodtunk. Nagy varjúcsapat szállt el lomhán a nyárfás felé. — Éppen van időm. Ágit jutalomüdülésre vitte az igazgató, a tengerpartra, Várnába. — Télen? — Körutazás ez, elmennek Várnába is. Hallottunk a kitüntetésedről és... — Ahá... a táviratot megkaptam, köszönöm. — Péter a varjak után bámult. Nem volt kedvem tovább indulni még. Eszembe jutott az a bizonyos őszi délután. Éppen az igazgatóékhoz készültünk vendégségbe, még nem dőlt el, utazhat-e Ági? Többen is esélyesek voltak a vállalattól. Elnyúlva feküdt az asszony, pihent. Szemhéján sárga kenőcs, arcán reszelt krumpliból készült paikkolás — nekem kell azt mindig megreszelnem és akárhogyan nem is jó! —, társaságban szép a feleségem, de én inkább ilyennek látom. Ára van az ő szépségének. Egyszer csak rámrivallt: — Jaj de unom ezt a névsort. Jenőkém, miért nem zárod el azt a vacak rádiót! S amint hozzányúltam, lekattintottám, üvöltött: — Vissza, te őrült! Nem hallod, hogy Kocsis Pétert is kitüntették?! Kapkodtam, de már idegen neveket soroltak. S vége is lett. Ági kisestélyiben forgolódott már, szemlét tartott a nagy tükör előtt — csakugyan szép volt, hiszen az alakjára is vigyáz —, krémet kent fel vállára, mellére, s visszasandított rám: — Jenőkém, mi az, hogy ezüst fokozat? Az ilyen mennyi pénzzel jár? — Nem tudom. — Lehet, hogy bambán bámultam rá. — Jenő, esküszöm, nem vagy normális! Hát nem érted? Az én vacak titkárnői fizetésem, te meg a bérelszámolóban kínlódsz... mi a jövőnk?! Lehet, hogy elszúrtuk az életünket. Ha odalent tanítanánk mind a ketten... több a fizetés, tanyai pótlékkal! Azok ott baromfit, disznót tartanak, a szülők meg ellátják őket mindennel... Van illetményföldjük! S pláne most, a kormánykitüntetés. Rakom a garast mióta, ne adj Isten, hogy kocsit vehessünk, azoknak ez nem gond! Esténként pulóvereket kötök a Buksin, neked is szereztem mellékest, könyvelhetsz kisiparosoknak... mégse megyünk semmire. Mit kell pitiznem ezért a vacak útért a pocakos igazgatónak, bájolgok majd a buta feleségével. .. döglődés ez, nem élet! Rájöttem már, hogy eltoltam a dolgot. Jobb lett volna tanítani. — Még egy utolsó szemle, indultunk az igazgatóékhoz. Ági a taxiban határozta el, amíg odalesz, nézzek körül Péteréknél. Evett a féltékenység, de nem ellenkezhettem. Még azt is latolgatta a feleségem, ha mégsem utazhat el, hogyan jöhetnénk ide ketten? — No gyere fiú! — Péter noszogat, indulni kell már tovább. — Jobban van a lábad? Látszik, nem szoktál kimozdulni Pestről. Nem bírom a részvevő mosolyát, van abban gúny is. — Láthatod, tanyán nehéz az élet. — Persze annak idején azt hitted, Ági idejön véled, mi? Péter új cigarettára gyújtott, hunyorogva fújja a füstöt. Egyik tanyából kiköszönnek ránk, jó messze elmentünk, mikor mégis válaszolt: — Nem, azt nem hittem, hogy idejön. — De beszéltetek róla? 7.
