Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - SZEMLE - Takács István: Hajnal Gábor: Az idő szelében

el Hajnal Gábor költészete fölött az izmusok, egyikkel sem kacérkodott, s azon túl, hogy ez nyilván alkat és vérmérséklet, meg divat és kortünet kérdése is, Hajnalt egész költői és emberi habitusa távol tartotta a szélsőségektől. Alapvető vonása ugyanis ennek a költészetnek mély humánuma. Mindig és mindenben az emberit, az emberségeset és az embert kereste: táj verseiben, ne­mesen tiszta dalaiban, szerelmi költészetében, egy-egy töprengő, elégikus hang­vételű költeményében egyaránt. Manapság, amikor olyannyira dehumanizáló- dik az irodalom, s a költészet kiváltképp, amikor a világ apró szépségei, a lélek finom rezdülései mellett annyira érzéketlenül megy el a líra — ha ugyan lehet még ezt a műfaji kategóriát a teljes átértékelés és kitágítás nélkül alkalmazni a mai költészetre — manapság az ilyen líra, mely nem akar más lenni, mint líra, érzésekkel, hangulatokkal, az, élet szépségeivel telve, valósággal felüdülést jelent. Hagyományos költészet — szoktuk ráragasztani a címkét az ilyen lírára, s nem ritkán némi ajakbiggyesztés is kíséri a mondatot. Pedig nem helyénvaló a lekicsinylés. Ha egy költő ismeri saját költészetének és tehetségének jellemző jegyeit, ismeri lehetőségeit, felméri adottságait, s ennek értelmében lesz költő, ezt a keretet tölti ki és meg, ezeket a lehetőségeket valósítja meg, akkor az a költészet nagyon is figyelemre méltó, nagyon is tiszteletet érdemel, mert ki kívánhat többet a tehetségtől, minthogy revelálja önmagát. Hajnal Gábor képes erre a revelálásra. Képes egyetlen költői mozdulattal egybefogni szíve ki-kihagyó, rendetlen ritmusát és az őszi Balaton bágyadt szépségét; képes eggyé ötvözni régi szerelme emlékét és egy szoba hangulatát. A hétköznapok költője, látókörét tájak, szerelmek, betegség, fájdalom, munka, évszakok váltakozása, s az apró belső rezdüléseknek a külső világban elsimuló hullámai töltik ki. Alig van nagyabb terjedelmű verse. Csupa kis forma, csupa gondosan megformált vers, a jó értelemben vett mívesség jegyeit hordozva. De soha nem is akart mást, soha nem vállalkozott többre, mint amennyivel megbírt. Ez a gyűjteményes kötet, Az idő szelében, egy halk, csendes és egyszerű lírikus portréját rajzolja ki. „Egész életem fénylik már a dalban. A férfikor szelídebb évei dolgos napok és estek szakadatlan lázában hangfogóval zengetik az ikrás sűrű öröm nyughatatlan énekét, mely testvérét keresi. Egész életemet a dalnak adtam. Hiába jő az éj, énem el nem nyeli. Dörömbölök szívetek kapuján s egyszer a szívetekbe érkezem talán.” — írja az Epilógus III. részében. Ezt a dallá olvadt életet és életté sűrűsö­dött dalt zengeti ki nemesen tiszta harmóniákban a kötet. (Szépirodalmi) Takács István 155

Next

/
Oldalképek
Tartalom