Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Putrilakók
vidéket. A kavicsgödörnél meg kellett állítani a kocsit, mert olyan akadályba ütköztek, amin nem lehetett keresztülhajtani. Apró kis cigánygyerekek henteregtek az út porában, meztelen hátukon megvillant a napfény. A kocsi utasa méregbe gurult, s kiadta a parancsot a községi tanácsnak, hogy a cigányokat a lehető legsürgősebben tüntessék el az út mellől, a kavicsgödörből. Ne legyenek szem előtt. Akkor kerültek a Kalányosok, a Bogdánok és az Orsósok ide Dobogóra. Ez jó messze van a falutól, itt élhetnek, ahogy tudnak. A Dobogó története tehát valahol itt kezdődik. Az itt sátrat verő putrilakók a környező falukban; Csehiben, Mindszenten, Csipkereken, Mikosszép- lakon látták meg először a világot. Hogy kik voltak az őseik, maguk sem tudják. Némi büszkeséggel románoknak vallják magukat, román magyaroknak. Foglalkozásukat tekintve: mindenfélék. Őseik tán teknővájással foglalkoztak, ezt bizonyítja, hogy a dinasztiák legidősebbje, a szakállas Bogdán János még ma is megforgatja a szarukapát. Ritkán ugyan, de nekitérdepel egy-egy büszke rezgőnyárfa kidöntött törzsének, hogy ősi mozdulatokkal teknőt, falapátot, szerszámokat faragjon az irdatlan hasábokból. A férfiak többsége a termelőszövetkezetben dolgozik. Nyáron a cséplőgépnél, máskor a növénytermesztésben. Megtanultak kapálni, kaszálni, hasznos tagjai lettek a társadalomnak. A nagyobb gyerekek szintén találtak foglalkozást. A nyarat házaknál töltik, a tsz-tagok háztáji teheneit őrzik. Ezért kosztot, ruházatot s némi költőpénzt kapnak. Életrendjükön sokat változtatott a Dobogóról való kitelepítés. Azok már nagyjából révbe jutottak, akik a tanács által rendbehozatott majori lakásokba költöztek. A segítséget leginkább azok sürgetik, akik kint laknak még az erdő szélén . . . A r cképvázla t o k a Dobogóról 1. — Magát Bogdán Laurának hívják — mondom a ráncos arcú, sovány asszonynak, miután bepillantottam a személyi igazolványába. — Lóri vagyok én — feleli elnyújtott hangon. — Urasan mondják csak, hogy Laura. Nevet. Fehér porcelánfogai villognak. — Rokona ez a sok gyerek? — mutatok a körbenállókra. — Csollánrokonok — neveti. — Az mi? — Hát, ami csíp . . . Még jobban nevet. Nem értem, de nem faggatom. Meséljen inkább valamit az életükről, biztatom, mire felcsattan. — Mit meséljek? Élünk, mint a bogarak. Vagy mint a madarak fenn a fán. Mirajtunk senki sem segít, a jóisten sem. — Dehogynem! A tanácselnök azt mondta, télre maguk is beköltöznek majd Potypusztára. — Maga ismeri a Jáger urat? — csillan fel a szeme. — A tanácselnököt? Hogyne. — Hát szőj jón mán valamit az érdekünkben. Csak mán itt lenne az az idő! Leülünk a magzó fűbe. Lóri bemutatja a Dobogó lakóit, közben magáról 127
