Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Csányi László: Siracusai napló
CSÁNYILÁSZLÓ SIRACUSAI NAPLÓ Sokrates: Éppen nem csodálkoznék, ha Euripidész igazat mondana: „Ki tudja, életünk nem halál-e és a halálunk élet?” Valóban, talán halottak vagyunk, s miként egy bölcs mondotta, az ember olyan, mint a halott, s testünk olyan, mint a sír. Platon: Gorgias A képzelet emléke A fénysóvár Észak fedezte fel Délt, s ahogy szaporodtak a híradások az elsüllyedt múltról, úgy vált egyre teljesebbé a kép, mely az aurea aetas boldog derűjét sugározta. Csak az alaphangot kellett megütni, s nemzedékről nemzedékre terebélyesedett a legenda, s bár ez a múltba vetített világkép a valóság köveiből épült, kötőanyaga épp az elvágyódás volt, a valóságtól való menekülés szándéka. Ez magyarázza, hogy az igazság helyett a róla alkotott eszményhez közeledett, s tulajdonképpen még ma is a XIX. század szökevényeinek szemével látjuk mindazt, amit az antikvitás vagy a reneszánsz jelent. A sort Winckelmann nyitja meg, aki még férfi-szerelemmel is hódolt a görögség előtt, s alig lehet meghatódás nélkül olvasni az antikvitásnak ezt az ámokfutóját, akinek hiányos ismereteit is feledteti lelkesedése. Az ő nyomait járta Goethe, akinek útikönyvéből, mint az ihlet forrásából, merítettek nemzedékek, s Burckhardt, Gregorovius, majd Taine és az angolok számára már csak az maradt, hogy tételről tételre dokumentálják a legendát, az előregyártott elmélethez keressék meg a történeti adalékot, a document humain bizonyítékát. S itt voltak a festők is, Poussintől és Claude Lorraintől Tisohbeinig és Angelica Kauffmannig, képzeletbeli tájaikkal mintegy a legenda szemtanúiként. Az Itália-utazónak a valóságot kell szembesítenie a képzelet emlékével, azzal a lelkesedéssel, amit a XIX. századtól óhatatlanul örökölt, s amelynek közepében ott áll saját képzelete bevehetetlennek hitt vára is. Az emlék az utast fogja vallatóra, az utas pedig az emléket kérdezi, s ki mérné fel, hogy őszinte örömében mennyi az iskolai gyakorlat beidegzettsége s mennyi a feltart- hatatlan, szívből fakadó öröm? A ráismerés boldogsága elől nem lehet kitérni: ez itt a Ca d’Oro, ez a Palazzo Vecchio, s emitt Marcellus színháza. De a képzelet emléke lépten-nyomon fennakad a valóság hálóján — a múlt, a jelen, sőt a hozzáálmodott jövő elkülönül, s ahelyett, hogy kiegészítené egymást, az ellentéteket hangsúlyozza. Szüntelenül kísért a gondolat: nem a múlt visszahozhatat- lanságának fájdalmát érezzük, inkább az fáj, hogy a múlt, amit mégis elevennek, ható erőnek hittünk, belépődíjas látványossággá züllött, s ami hajdan az élet része volt, most csak emlék, kiállítási tárgy, látványosság, amely előtt szép- lelkek sóhajtoznak, s kispolgárok csapják össze álmélkodva kezüket. Az ellentét 64
