Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Syposs Zoltán: Az egerek nem tapsolnak (elbeszélés)
színű füstfelhők között, ropogott a padlás hajlott gerendája, a széles ablakok véresre gyűlt szemmel meredtek a poklok éjszakájába. Döbbenetes halálküzdelemmé nőtt a vész és kavarodás szerteszéjjel a falu végen. Emberek rekedt üvöltése felvert kutyák szaggatott vonításával csapott össze. Öreg fűzfák holttestét úsztatta a medréből kidagadt áradat. Mint nyílvesszők surrantak a rebbenő, riadt madarak. Aztán villámok cikáztak robajló égből, a közeledő orkánba félrevert harangok érchangja jajdult. Véres esőt sírtak a bánatos csillagok, a csattogó mennykövek fénye a robajjal roskadó falakat rajzolta elém. Korom és füst fojtogatott, rémület és halál... Az ájulás örvényén elnyúló sikolyom reszketve fonódott apám, anyám messzeszálló, végső sóhajába ... Amikor mindent eltemetett, szülőket és a gyermekkort, a Tiszatájról a Dunántúlra került. A kormos romokba roggyant házból csak az apa soha meg nem valósult álmát hozta magával: színész akart lenni. Egyedül ezt a vágyat örökölte, minden más ott maradt a halott kövek között. Nagynénje, apja idős nővére nevelte tíz esztendeig, és amikor az idős hölgy meghalt, Bélának ott kellett hagynia az egyetemet. Csatangoló évek jöttek, próbálkozó, tétovázó garabonciás idők, közben itt-ott valami munka, mindegy, hogy miféle, és számtalan alkalom a statiszta névtelen szerepére. — A színészet közkatonája, csicskása voltam — mondta. — Hallottam csengő ezüstjét a súlyos szavaknak, láttam a gondolatok aranyával szőtt selymes képeket, éreztem fényét, illatát és zenéjét a szövegnek, amely egy rávillanó messzi sugár, az Örök Szépség egy visszaverődő mosolya nyomán kelhetett életre, szinte delejes álomban. — És meg akartam ismerni a színészeket az átélés csodás pillanatában. Egyszer hallottam egy híres filmszínészről, talán Abel Ganceról, aki állítólag beleőrült szerepébe. Művészete emberfeletti felfokozásában bomlottak meg lelke húrjai, akkor, amikor ráhangolódtak egyfajta értelemfeletti hullámhosszra. Figyeltem a legnagyobbakat, korunk Garrick-jeit, Talmáit, Duse Eleonóráit, és úgy éreztem, ők öltöztetik fel a teremtő agyból röppent Gondolatot, ők a nyelve az izzó koponyának. Önmagukat emésztő, apró mécsesek az irodalom oltárán ... Hosszan babrált egy cigarettával, a kormos lámpánál körülményesen rágyújtott. — Vártam, sokáig vártam — folytatta — az első igazi szerepre, amely már elérhető közelben volt, amikor helyette, egy nyomasztó, szorongással telt délelőtt a SAS-behívót kaptam meg. Megint elhallgatott, aztán elnyomta a cigarettát a gyalulatlan kecskelábú asztalka bádoglemezén, ahol a félig szívott Leventék és Honvédek hamuba ágyazott roncsai mint felpörkölt hadszíntér szétbombázott tankcsapdái hevertek. Leroggyant a meszes talicskába. Már csak magának mondta: — És most itt vagyok ... Néha úgy érzem, a siralomházban. Kriptám lesz ez a cementraktár, egy bomba eltemet, mielőtt éltem volna. Sokszor azt hiszem, soha nem lesz vége a csatazajnak, pusztításnak. Gyakran vádolom magam, mert itt lapulok a pince mélyén, mint egy patkány és régen hallott nagyszerű szövegeket biflázok reménytelen nagy szerepekre. Mozgásban tartom koponyám rozsdásodó gépezetét, ahogy fogoly katonák edzik testüket új harcokra, ahogy ketrecbe zárt sas repdes kicsi körökben csonkatollú vánnyadt szárnyaival, holott ki kellene rohannom a dermedt utcákra és üvölteni: hagyjátok már abba! Elég volt! Koszos flanellingemet széttárva kellene mellemre mutatnom: Ide lőjetek, de ez a golyó legyen az utolsó a világon, amely emberbe szalad! 60
