Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - Syposs Zoltán: Az egerek nem tapsolnak (elbeszélés)

lomra. Szája megkeményedett, ahogy a két tojásgránátot mutatta, meg a Frommer pisztolyt.

— Don’t give yourself away, ne add ki magad! — idéztem, aztán nagyon melegen kezet fogtunk. Gyanakvó, zárkózott emberek lettünk egy idő óta, de ha jó kulcsai nyitották a rozsdásodó zárat, kétszeresen jólesett a bizalom.

Egyre jobban érdekelt a fiú, titokba és szomorúságba takart árva egyedülléte, bátran viselt társtalansága. Odakint ágyúztak, rakéták villantak az éjszakában, aknák vertek szét öreg budai házakat. Odabent pedig hömpölygött a veretes szöveg, Béla a cementzsákok között költőket idézett, deklamált, mint egy megszállott.

Egyik nap, késő délután, amikor a fegyverek már elcsitultak, hogy pihenten nemsokára újra kezdjék, ismét átmásztam hozzá az elhagyott, havas udvaron keresztül. A cementraktár sarkában, egy kubikos talicskában üldögélt, meszes pokrócon. Hajában turkálva olvasott, szája mozgása némán formálta a szöveget, mint filmen a szereplőé, ha a hangszóró elromlik. Füstölt a lámpa, kormos üvege barátságtalanul misztikus homályba takarta a megszállottat. A foltos, cementporos padlón vidám, szemtelen kis egerek mászkáltak, némelyik merész közelben pokrócba burkolt, otromba bakancsához. Csend volt, béke: csak egy ember és sok-sok kis állat.

— A zsebedben nincs egér, mint a Steinbeck-drámában? — köszöntöttem.

— Ott még nem tartok. Egyébként most Hawtfaome-t olvasom. Tudod, milyen nagyszerű filmdrámát lehetne írni belőle? A „Skarlát betű” ... Valamilyen formában mindegyikünk ilyen megbélyegzett, mint az a „bűnbeesett” nő, száz évvel ezelőtt, abban a gyűlölettel telített kis, amerikai városban... Engem, ha elkapnak, kéjjel felkoncolnak, mint katonaszökevényt! Aztán vége...

Kimászott a talicskából, eltűntek az egerek. A kormos lámpaüvegben bágyadtan hunyorgott a beteg fény. Gyorsan másra tereltem a szót:

— A kezdetet meséld el, a vég még nagyon messze van. Ki vagy voltaképp, honnan jöttél? A Gangesz partjáról?

— Don’t give yourself away — dobta vissza nevetve, de aztán elkomolyodott. És akkor mondta el gyerekkora történetét. Akkor kicsit belepillanthattam a kút sejtelmes mélységeibe, melynek addig csak a felszínét zavartam kíváncsi, szomjas vággyal. Szavainak kongása olyan volt, mint a fekete drapériák közül előtört gyászbeszéd, monoton, mint az őszi eső, sajgó, mint a romokon tépett fájdalom és csiszolt, mint a verssé mívelt próza.

— Még emlékszem a régi házra — kezdte —, a repkény őszi rozsdájába borított vastag falakra..., a mesés kertre, ahol bíbor rózsák bimbója pattant, szegfűk illata Ízesítette a suhanó szellőt, és a selymes mezőn pipacsok lángnyel- vecskéit öltögette a kacagó nyár. Még emlékszem a szélesre nyírott fagyalbok- rokra, görcsös töveiknél feketerigók füttyei törték meg a reggeli csend üvegtisztaságát. A vízparton görnyedő öreg fűzfák mélybehajló bánatára is emlékezem, lecsüngő ágaikat a locsogó patak huncut sodra csiklandozta, a kis pataké, melynek sekélyke medrét mintha hatalmas kéz betűvető próbálkozása rajzolta volna reszkető ákombákomként a puha, fekete földbe...

Aztán arról az éjszakáról beszélt, gyermekkora sötét sorsfordulójáról, szétpattanó húrok megszakadt zenéjéről, amikor apja és anyja holtan maradtak az üszkös falak alatt.

— Akkor este egyik pajtásomtól igyekeztem haza, vacsorára. Valaki elkiáltotta magát; tűz van! A kedves, öreg házunk messze világítva lobogott a köd59