Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Syposs Zoltán: Az egerek nem tapsolnak (elbeszélés)
SYP OSS ZOLTÁN AZ EGEREK NEM TAPSOLNAK Különös fiatalember volt, sovány, barna arcú. „Kínzottja sok-sok méla vágynak” — vallotta magáról rögtön, amikor megismerkedtünk. Nem messze a mi óvóhelyünktől, egy féligkész épület sötét földalatti folyosója mögött, a betonpincében húzta meg magát, dagadt cementzsákok, rakásra stószolt mozaiklapok, kötegelt csodarabok között. Az épület előtt vagy ötszáz méterre az oroszok, körülöttünk a fritzek gyökereztek meg; a front, a budai városrész eme részében hosszú időre „megmerevedett”. Első nap csak annyit tudtam meg róla, hogy Bélának hívják, senkihez sem tartozik, senkije sincs. Huszonöt-huszonhat éves lehetett. Fekete, csapzott haját talán soha nem érintette fésű, azt hiszem sóvárgó női kéz sem. Szeme kék volt, táruló, rácsodálkozó. Mindig, mintha magánya mély álmából ocsúdott volna, amikor átkúsztam hozzá sötét kriptámból egy kis gázolajért. Sorbonne-i szegény diákra hasonlított, aki kicsit késve jött rá a betű mámorító ízére s most éhezve-fázva pótolna minden mulasztottat. Így mértem fel első látásra, felületesen, ahogy az idegen meríti ismeretlen kút vizét, anélkül, hogy mélységét megismerné. Apró zsámolyon, olykor egy mészfoltos talicskában ült, vagy a lécekből összetákolt rozoga ágyán hevert. Könyv volt előtte és mély hangon, értelmesen modulálva recitált, aztán szemét lehunyva ismételte újra meg újra a szöveget. A veszélyes ellenséges világba talán hetek óta sem mozdult ki, legfeljebb vízért, hason csúszva; embereket, rajtam kívül, régóta nem látott. Két kockás flanell- inge volt, mosás nélkül váltogatta egyetlen, piszkosszürke tropikálja alatt. A szögön átmeneti kabát lógott, olajfoltos, feneke táján égett rongy, egy pántos ládában pedig könyvek: drámák, színdarabok, verseskötetek. — Szajré! — mutatott rájuk fanyar mosollyal. — Mások húst, zsírt meg bundát emeltek el a nagy kavarodásban, én ezt a ládányi könyvet egy félig szétlőtt ház padlásáról, „Valahol Európában”, a Határ út tájékán. Emlékszem, hosszan válogattam, élvezettel, mintha a Szajna-parton volnék és már majdnem tele volt a zsákom, amikor a padlás alkonyi homályában Shakespeare-re bukkantam. Közben vadul dolgoztak az aknavetők és égett néhány ház a közelben. Megborzongott. Homlokát megsimította: — Ó, azok a recsegő gerendák, szétlőtt tűzhelyek! Akkor tudtam meg, a „frontról” lógott el, villamoson. Gennyesedő lábsebére friss kötést adott egy jóindulatú katonaorvos, meg egy kórházi beutalást, de a budai kórháznak tájára se ment. — Nem félsz itt így, egyedül? A németek, nyilasok ...? — Nem félek! Csak az álmaimtól, azoktól az égő házaktól... Még a koromszagot, a füst szúró, fojtogató ízét is érzem, ha nyöszörögve, izzadtan felébredek. — Ide nézz! — folytatta. Felemelte piszkos szalmazsákjának egyik sarkát, felémdobta mély pillantását, mint aki esküre hív, titkot őrző súlyos fogada53
