Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Szabó Jenő: Inge (elbeszélés)
az a fajta, melyet még akkor is jólesik nézni, ha az ember nem ismeri személyesen a viselőjét. Az is érdekes, mennyire illik az arcodhoz az a keskeny kis bajusz. Te Tamás, tudod-e, hogy engem még nem csókolt meg életemben bajuszos férfi? A mi családunkban a férfiak nem viselnek bajuszt...” Magától értetődik, hogy Tamás is hasonló hangnemben ír a te fényképedről: „Néha azt hiszem, hogy nem is te írsz nekem, vagy legalább is nem az a leány, aki a fényképeden látható. Te, a képed szerint, egy kissé gúnyoros természetű vagy, úgy képzelem, az a fajta leány, aki az élet legkomolyabb pillanataiban sem veszti el a fejét, aki sohasem siránkozik, de patetikus vagy fellengzős sem lesz. Például el tudom képzelni, ha személyes találkozásunk alkalmával megtudnád rólam, hogy mindkét lábam hiányzik, csak ennyit mondanál: «No ni, nem is tudtam, hogy ilyen rövid vagy» Aztán soha többé nem beszélnél róla”. Erre a levélre azt válaszoltad: „Nagyon tévedsz, Tamás és alaposan félreismersz. Én egészen más vagyok, mint gondolod, egyáltalán nem regényhősnő, hanem csupán egy józanul gondolkodó, egyszerű leány. És nagyon óvatos leány. Én sohasem kerülhetek olyan helyzetbe, hogy kénytelen legyek elcsodálkozni azon, milyen rövid vagy hosszú vagy.” A születésnapi telefonhívásod után írt leveled és Tamás arra adott válasza azért érdekes számomra, mert abban magam is szerepelek. „Tegnap felhívtalak telefonon” írtad. „Milyen kellemes, mély, zengő hangja van édesapádnak. Remélem örökölted a hangját. Bolondulok a mély hangokért. Egy teljes hétig rágtam Fati fülét, amíg engedélyezte a beszélgetést, persze a zsebpénzem terhére, és sírni tudtam volna, amikor kiderült, hogy te, csavargó, nem vagy otthon. De sajnálhatod, mert ha beszélünk, hallhattad volna, amint a dróton át születésnapi csókot küldök neked... így várhatsz reá, amíg megkapod.” Pontosan emlékezem arra a születésnapi telefonra. November 12-én este hat óra előtt néhány perccel csöngetett a készülék, a központ jelezte, hogy Starnheim keres bennünket, maradjunk a készüléknél. Aztán már hallottam is a hangodat. Csalódott voltál, hogy nem beszélhettél Tamással, átadtál egy csomó jókívánságot, és már bontott is a központ. Tamás két perccel azután érkezett hogy letettem a hallgatót. Amikor meghallotta, hogy te hívtad, falfehér lett, homlokán verítékcseppek jelentek meg. Szótlanul, mintha gondolatai egészen más világban járnának, ment a szobájába, és meg azt is elfelejtette megkérdezni, mit üzentél neki. De még viselkedésénél is különösebb volt a leveledre adott válasza: „Két percen múlt, hogy beszélhessünk egymással. Az idő, Inge, a legnagyobb hatalom a világon. Embereket kapcsol össze és választ szét. Kegyetlen zsarnok, egyszer rohan, máskor ólomlábakon jár. A boldogság perceit meggyorsítja, a szenvedését megnyújtja. Nem tudom, barátom-e vagy ellenségem, azzal a két perccel ajándékot adott-e vagy meglopott? ...” Személyes vonatkozásaitok legközvetlenebb része a magnótekercs, ez, amelynek üres oldalára most láthatatlan barázdákban íródnak szavaim. Szép és finom gondolat volt, hogy Beethoven Küenoedikjét küldted el karácsonyi ajándékul Tamásnak és még finomabb, amikor mondani kezded a beethoveni zene áramló zuhataga előtt az Örömóda versszakait. „Wer ein holdes Weib errungen, mische seinen Jubel ein ...” Nem tehetek róla, Inge, én erről a tekercsről valami megfoghatatlanul finom és szemérmes vallomás áradását éreztem. Nagyon tartok ,tőle, hogy Tamás is ezt érezte ... A magnótekercs végén mindnyájunknak boldog ünnepeket kívántál, aztán még egy mondat Tamásnak: „Lass auch deine Stimme hören, Thomas!” Szeretném hallani a te hangodat is, Tamás. 54
