Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Molnár József: Ártatlan kártevő mellképe mozaik-technikával (elbeszélés)
megszakadt vitánkat befejezhessük. Sokat bosszankodtam azóta, hogy félreértettél. — Te attól óvtál, hogy ellentmondásokat sejtsek az egyéni létérzést összetevő nemesebb szenvedélyek, törekvések, ambíciók és a szocialista közösség által kialakított kötelékrendszer között. Mintha én ilyen sületlenségre valaha is gondoltam volna. Ma se tudok olyan öntudatos munkást elképzelni, aki pusztán kényelmi berendezkedésért, képekért, szőnyegekért, televízióért visszakívánkozik a kizsákmányolásos világ kötelékrendszerébe. Én a személyi kultusz időszakának egy viszonylag keveset emlegetett, de szerintem súlyos hibájából indultam ki: az a társadalmi életérzés, amelyet másfél évtizedig ránk erőltettek, igen sok becsületes dolgozónk kedélyvilágát szegényítette el. A tömegek munkahelyről otthonukba kerülve mindig is arra törekedtek, hogy egyéni életüket kedélyviláguk visszhangjával, szórakozásaikkal, szenvedélyeik kielégítésével gazdagabbá tegyék. Számoltak régi vezetőink a másfél évtized alatt egyedek életérzésével, boldogságigényével, általában érzelemvilágával? Reflektort csak a termelőtevékenység kapott, és igen gyenge fény jutott az emberre, aki a termelőeszközöket működésbe hozta. A középkorban az egyház azt hirdette, hogy az ember földi rendeltetése a katolikus isten megismerése, imádása, szolgálata, hogy ezek fejében örök üdvösségét megszerezhesse. Másfél évtizedig olyan légkört teremtettünk, amely ideálunkká emelte az életét a termelés és a proletárdiktatúra szolgálatának szentelő embert. Ne oktass ki, hogy a hatalom megszilárdításának szakaszában mindkettő rendkívül fontos volt. De az ember termelőtevékenysége mellett ebben a szakaszban is természete szerint él: eszik, szeretkezik, szórakozik, tervez, célokat tűz maga elé. Fanatikusainkat leszámítva népünk ilyen életérzésekkel élt — és él ma is. Vitánk során nem tudtam szemléletem helyességének igazolására megfelelő példát hozni, csak azt hajtogattam, hogy e hibás gyakorlat utódaival találkozhatunk napjainkban is. Te pedig azzal lőttél le — az érted küldött autó itt szakította meg vitánkat —, hogy a jó marxista vezetés csak olyan társadalmi létérzés kialakítására törekszik, amely a társadalmilag nem kártékony egyéni életérzések színes kivirágzásához harmóniát biztosít, ezért a két életérzés a szocializmusban nem lehet ellentmondásos. Amikor a Szikora-üggyel foglalkoztam, szikrát kapott a neked most megküldött hulladékanyag. Ekkor lángolt fel bennem félbemaradt vitánk parazsa. — Fogadd el tőlem a köteget — teljességre igényt nem tartó keresztmetszetnek. A fanatikus Szikora Erzsébetnek nincs magánélete; azt szeretné, ha környezete is hasonló aszkézisban élne, és életét ügyünknek szentelné. Ezt az attitűdöt hibásnak találom. Erzsébetnek esze ágában se volt a társadalmi és az egyéni létérzést egységbe olvasztani, vagy ezek között harmóniát biztosítani. Ezért írhattam jelentésemben nyugodt lélekkel, hogy „diplomáciai szolgálatát egy távoli kisebb országban működő követségünkön” kívánatosabbnak tartom. — Szikora megbízhatóságára, képességeire, máskülönben éles eszére szükségünk van, viszont természete miatt el kell őt zárni tömegeink elől. A diplomáciai szolgálatot — persze csak beosztotti minőségben — éppen testére szabták. Ne lőjj megint vissza azzal, hogy nyitott kapukat döngetek. Tudom én azt, hogy a tömegek jóléte, terített asztalhoz ültetésének szándéka szülte meg a szocializmus elméletét. Ne érts félre: nem elméleti alapokkal vitázom. A keresztmetszet elolvasása után szeretném, ha rájönnél arra, hogy a hibás gyakorlattal szállók vitába. Béke velünk! 49
