Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Sír a mandula (elbeszélés)
— Igen. • — Be kell már jönniük. Ök majd megismernek. Itt teljesen, konokul hátat fordítanak az ablakok a Balatonnak. A régi, öblös függönyök alatt tompa az ablakok fénye, mögöttük, kint domb emelkedik mandulafákkal, alája vésett, vasajtós pincével. Bent, a sarokban nagy, fekete zongora, Jozef Pawlek bécsi mester készítménye. Az ovális asztal alatt sokkal világosabb a szőnyeg, mint ahol járják. A vitrinben alvó csecsebecsék, köztük az ezüst keresztelő készlet. A magas, szikár ember tétován és idegesen állt, nagy, fényes fejére egy vastag ránc gyűrődött. Aztán láttam, hogy remegnek vastag szemhéjai; esetlenül tapogatózva hátranyújtotta karjait. Odaléptem, erősen megfogtam. A kályha melletti zug felé tapogatózott szótlanul, de egészen hangosan lélegezve. A zugban állt egy alacsony karosszék, beledőlt. Jóval később szólt csak, furcsa, remegő hangon: miért hagynak itt ennyi ideig, egyedül? Aki jön, lehet idegen is. És én . . . Aztán azt mondta: már semmi. Már ülök. Egy ideig csak ült, s mozgott a szája, mint aki önmagával csatázik. Elszállni akaró leikével. . . Később fölvett valami rézmozsarat, valahogy megállította erőtlen térdei között. Fogta a törőt, és kék mérget tört benne a közelgő permetezéshez. Leültem, kínálás nélkül. Rá is gyújtottam volna, de biztos ártana Gábor bátyámnak. És hamutartó sehol. Méltatlankodva mondta: — Ennyi ideig festi a két Teréz a hordóabroncsokat! — A pincében? — Ha a vonat késett egy percet, már ideges voltam. — Idegesség? — Három órát kaptak a festésre. Ennyi a menetrendje! Sima, kifényesedett fejeteteje fölverte a falra a cserépkályhából kivil- lódzó fényt, a kályhazugban álmosítóan kongott a rézmozsár az érzéketlen, roggyant térdeken. Aztán fülét, a nagy kérdőjelet a falhoz nyomta, szája elkerekedett, ahogy figyelt. Lomha kányacsapat szállt föl a pince elől, s Gábor bátyám bólintott. Hallom a falon, hogy jön a két Teréz a pincéből! Már azt hittem, baj van odalent, de lassan lépnek, nincs semmi baj . . . Ó, hamarosan milliónál is több esztendőm lesz a pihenésre a földben. De mennyi! Hanem akkorra itt menetrend szerint mindennel készen kell lennünk. Üj pince, százhét betonláb, sok, új hordó is kell. Ajaj! De azért a pénzért még sokszor meg kell kapálni ezt a szőlőt. Ajaj! Egy-egy sor szőlő kapálására rendesen tizennégyezer kapavágás kell nálunk és minden kapavágás egy másodperc, ha napszámossal végeztetem. A két Teréz tíz százalékkal több időt kap rá, menetrend Szerint. Ennek a permetezőszernek a törése nekem huszonhét perc, menetrend szerint. Ennyi egy mozsár méreg törése. De ide sok mozsár permetanyag kell! A jobb felemet négy esztendeje megütötte a szél. Félig béna lett. Mire a másik felemet is eléri — arra is számítanom kell, mert a menetrend szerint végállomás is van — akkorra itt mindennel jól el kell készülnünk. — Már megbocsásson, Gábor bátyám, de mivel? — Mondtam az új pincét, nem? — Azt mondta, persze, mondta, bocsánat! — Most a mintaszőlészet fizet jól, hát ez is az lesz! — Mintaszőlészet? — Akkorra a Terézkének tudnia kell hozzá mindent. Végig függönyök akaszkodtak az ajtókon, még valami kemence ajtaján is, ha nem égett benne. A két Teréz lassan ért be. Vigyáztak, hogy bele ne 21
