Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Csoóri Sándor: Levél egy ismeretlenhez
CSOÓR1SÁNDOR LEVÉL EGY ISMERETLENHEZ Kedves Jóakaróm! Bocsásson meg, hogy felnőtt korom ellenére ezt a megszólítást tudtam csak kieszelni az ön számára. Ez is csupán azért sikerült így, mert az igazsághoz valamivel jobban értek, mint a külsőségekhez. És az igazság az, hogy ön valóban a jóakaróm. Mégpedig érdek nélküli, fönntartás nélküli, személytelen. Viszonzás nélkül szeretné, ha életemet egyre nagyobb fényességbe borítanák a hétköznapok, a munka, a siker, és ha az Idő nem fölmosórongyként maszatolná el lábam nyomát a kövezeten. Ha nőnemű volna, bujának tartanám. Bujának, aki köziben félénk, szánandó, megkoronázhatatlan szűz, de akit keresztre feszít a képzelete, s vár, vár évek óta visszafogottan, hogy egyszer majd eljön a nagy alkalom, satöbbi, satöbbi. Dáhát férfi: „Homo Sapiens”. Csöndes töprengései mellé zenekíséretül síncsikordulás illenék, kalapácsok tompa ütése, fejszecsattogás; a szivarzsebébe nem szagos díszkendő, de villámok nyári csokra. Kicsinyes pletykák helyett a világmindenség izgatja, az ég tolatómozdonya: a Nap, a sugárzó űr, tengerek párnája, amelyre esténként szívesen lehajtaná a fejét. Mindezt abból következtetem, hogy titkos radarként engem is az anyatermészet felé fordítana. A világmindenség magánya felé, hogy ne érezzem magam egy pillanatig se árvának ezen a földön. Rejtelmes ösztönzései ilyesmit közvetítenek számomra. Ha jól emlékszem, három évvel ezelőtti első levelében ezt írta: „Fölhívom figyelmét a május huszonegyedikéről huszonkettedikére forduló éjszakára. Ezen az éjszakán legkedvezőbb a csillagok állása. Boldog a világ- egyetem, s ezt a pillanatot önnek, akire nagy föladatok várnak, nem szabad elszalasztania. Töltse idejét szabad ég alatt, virradatig. Sétáljon vagy üljön olyan helyen egyedül, ahol fák vannak, hatalmas égbolt, füvek. Adja át magát a világegyetem láthatatlan sugárzásának, meglátja, újjászületik. Higyjen abban, hogy a természet az embert köldökzsinóron át táplálja.” Ennyi idő után most már bevallhatom, hogy a „köldökzsinór” előszörre gyanússá tette levelét. Ahhoz az őszinte jóakarathoz és szándékhoz képest, ami soraiból kicsordult, kissé keresettnek hatott, de szégyenszemre rögtön ráébredtem, hogy az én választékos stílusigényem pedig goromba szőrszálhasogatásnak. Ettől kezdve csak a levél lényegére gondoltam és arra, hogy támadt egy ember, egy jóakaróm, egyenesen a porból, a semmiből, aki elhivatottnak vél valamire, bízik bennem s méghozzá nem is akárhogyan, hiszen nem saját segítő kezét ajánlja föl, hanem a mindenségét: fákét, csillagokét, tejútét. Hazudnék, ha azt mondanám, ön volt az első, aki hosszú, nyúlánk karókat vert le önbizalmam számára, hogy fölfuthasson rá, akár a futóbab. Akadtak mások is, akik csak azért biztattak, hogy később legyen erkölcsi alapjuk bármilyen ügyben kihasználni. Bevallom, még ezek voltak a jobb embereim, mivelhogy akadtak olyanok is, akik kizárólag azért ösztökéltek nemes és kevésbé nemes dolgok véghezvitelében, mert tudták, hogy úgyis csak vesztes lehetek. Nem engemet, a hullámat akarták bearanyozva látni. A káröröm, igen, 4
