Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - SZEMLE - Stenczer Ferenc: Ágh István: Szabad-e énekelni?
Ágh István: Szabad-e énekelni? „Verset azért írok, mert jó verset írni. meg azért, mert azt hiszem, verssel tudom leginkább kifejezni hálámat, hűségemet szüleim iránt — s általuk osztályom s nemzetem iránt is. Ha verset írok, mindig velük vagyok, ez teszi jelentőssé számomra a fűszálat és az eget, a bajt és az örömet egyaránt.” Ágh István első verseskötetével és könyve végén olvasható vallomásával, melyből az imént idéztünk, igen közel férkőzött a szívünkhöz. Ez a mintegy félszáz verse, melyet letett — némi szerénykedéssel — az olvasó asztalára, nem váltott ki zajos sikert, mint néhány induló társáé, de az értő versolvasók felfigyeltek rá. Versei a faluról városba került paraszti származású értelmiségi életformaváltásának ellentmondásait, vívódását tükrözik. Emlékek tódulnak fel a friss élmények mellé, néha birkózva azokkal, olykor meg' friss sebeket tapasztanak be gyógyító írként. Becsületes vívódását mint útitarisznyát tárja elénk, részessé tesz bennünket a „romlás ellen”-i harcban, és végigvezeti az olvasót a „kötelező úton”. Ha talán nincs is több élménye, mint másnak, de van ereje és bátorsága, hogy tollat fogjon, s közösségi élménnyé próbálja emelni azt, amit megélt. Vívódása lassan új rendet teremt a lerombolt belső világ helyébe: vívódásaiba szorult ellentmondások elkötelezettséggé nemesedtek. A kötet egyik legörvendetesebb eredménye a műgond: főleg szerkesztőkészségét és képalkotását dicsérjük. Ritkán találkozunk azzal az áhítattal valóság és költészet iránt, mely verseit és vallomását áthatja. A kötet három ciklusra tagolódik, de a ciklusok nem jelentenek merev témaköri elhatárolást. Nem a versek keletkezésének idejét tartja fontosnak a költő, hanem a témakörök kiszélesedését, elmélyülését. Bár az időrend is figyelemmel kísérhető, éppen a tematikai koncepció révén. Az első ciklus: Ifjúság, ifjúságom. A versek jó része friss reflexió, de akad köztük „visszapillantás” is, amikor már múlt időben beszél az ifjúságról: „hátam mögé taszított alkonyat”. Felvillantja a zsúfolt vonatokon „meglódult életek”-et, kikből előbb-utóbb szökevények lettek: „Otthon csak kinőtt ruhánk, kétes hírünk S milyen sors jut ki az ilyennek: „A reménység telepén / lődörgünk szabadnapokon ...” S következik a Könnyelmű vers, mely a régi otthonát már elvesztett, de újat még nem lelt költő „játékos szo- morkodása”. Már-már azt hihetnénk, hogy csak szomorú, lelket nem nemesítő emlékek buggyannak ki belőle, de szerencsére követi ezeket a Gabonaérés idején, Nyári vásár, Korareggeli dalok. Míg a fentebb említett versekben gyakran indít szürrealista képpel és hagyja a szabadverseket áradni, ez utóbbiakban a fegyelmező strófaszerkezet, a plasztikus képalkotás kap fontos szerepet („Bajuszokon sörhab, nyári hópehely ...”). Dalszerű hangulatai (Reggeltől estig), élet- és helyzetképei (Eső után) újszerűtek és eredetiek. Mit visz magával a fiatal költő ifjúságának megénekelt éveiből? A „bárányarcú sárga ház”, az otthon emlék- tárát, azok szeretetét és küldetését, akiktől „betűk, tintaeres ujjnyomok érkeznek törött leveleken”, az „aranykeretes tájkép”, a hazai táj varázsát, a „kétkezi munkás” gondját-baját, s ha van, örömét, meg a saját aggodalommal teli tervét („mániás életemet porba vagy kőbe írom-e, sose tudom”). Elég-e ez a „romlás ellen”? Mert a második, a legterjedelmesebb ciklus ezt a címet viseli. A falusi és városi élmények váltakozó sorj ázása az életformaváltás nyugtalanságát, vívódását érzékelteti. Megkülönböztetett szerepet kap a táj, de tájlírájába is nyugtalanságát vetíti (Temető, Forró kazalra fekszem). A mindent megszépítő emlékezéssel perbe száll; amit a szíve alatt hordoz, nem feledi, akár jó, akár rossz. Mert rádöbbent, hogy „szabad madárrajok” között nemcsak „tükrös paloták” vannak. Ebben a ciklusban kap helyet kibontakozó szerelmi lírája, mely gazdag érzelemvilágot tükröz: Szerelmes dalok, Szerelmes himnusz. Elmélyülnek és új színekkel gyarapodnak tájversei (Búzavirágok kékle144
