Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - SZEMLE - Bárdosi Németh János: Várkonyi Nagy Béla: Egyszerű varázslat
— egy nemrég lezajlott vita során — talán Várkonyi Nagy Béla fogalmazta meg a legteljesebb, legkorszerűbb választ. Hazajövetele óta a negyvenes évek végéig találkoztunk írásaival. Azután — mint annyian — 1957-ig elhallgatott. Az Odysseus megtérése válogatott gyűjteménye Űj költők startjai (1957—59) c. ciklusába foglalt verseivel jelentkezett újra a versek piacán. Ezekben, s az ezek után írt verseiben bontakozik ki hitelesen szocialista felfogása, humanizmusa, amely az „örök emberi” mellett a ma valóságát s abban a ma konkrét emberségét mondja ki, szinte csillapíthatatlan szolgálattal. Mindez az élet szeretetéből adódik, amelyet se az életkor, se a világpolitikai haláltánc — az atomháború réme — nem csökkent nála. Ellenkezőleg: az „ember-méltóság” olyan tolmácsolását adja, amely legsajátosabb vonása költészetének. Űj kötete (nem válogatott gyűjtemény) az életmű további gazdagodását igazolja. Az ének az óceánról (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963) lírai regénye után (melyet az egzotikum és rendkívüliség jellemez) ez a kötet nehéz lépés volt, de éppen az az értéke, hogy — a hetven év határvonalán — tudott újat adni, nem veszett bele az emlékezés megszokott frontvonulatába, hanem (idézem a kötet szerkesztőjét, Horváth Zsigmondot): „fiatalos mohósággal szívja föl az élet képeit és elragadtatóan adja át magát a legnemesebb eszmék vonzásának.” A meglepő — talán csak a barát, az együttinduló pályatárs: Fodor József költészetében észlelhető — a fiatalos, érzékeny reagálás a valóságra, az élet, a természet, a szocialista átalakulás és alkotás ügyére. A kötetben százféle variációban írja le a szomjúságot. A „jóra-szomjas akarat”, a „csillapíthatatlan nagy szomjúság”, s talpa alatt is „világszomjas forrás fakadt”, de számtalan sorában, versei zengésében ez az életérzés buzog, árad, zuhog s teszi költészetét friss optimizmusra, igazi erőt adó optimizmusra ihletetté. Költészetében — milyen közhely lehetne ez másutt — szárnyaló erő van: igézés és befogadás az ő erős embei-ségébe. Ars poeticája is ez a humánumadás, az emberi lényeget kifejező. A vers nála — ahogy Szabó Lőrinc is fogalmazta — „hasznos akarat”, társadalmi tett. Űj kötetében is számos szép vers tanúskodik erről a költői, emberi attitűdről Egyszerű varázslat, A szabadság arany fésűje, Vázlat önmagámról, A végtelen kaland. Időszerűségét igazolja — szinte a riporter szimatával szívja fel ezeket a jelenségeket — a kötet többi verse is: Egy réveteg tekintetű onkológus, Hidak bölcsessége, Egy új lakóház harmadik emeletén, Pillantás a citadelláról stb. A kötetből szeretném még külön kiemelni: A nyár kaptárai c. verset, melyben a költőt: „Látomások zümmögik körül, akár a röplyukakból szaporán kirajzó méhek — virágport gyűjtenek a mezőn, telehordják sűrű erdei mézzel a nyár sziklába vájt kaptárait.” Vagy a Sírkőavatás a Farkasréten c. vers meleg sorai ütnek szíven, melyben Kis Ferenc emlékét idézi: ..Valaki az emberi test ellenségeiről beszélt angina pectorisról, rákról, májgyulladásról, én így véltem: Montreál közelebb van Budapesthez, mint Lágymányoshoz a Nádor utca — egy rokonom nyolc óra alatt repült Kanadába, s mi, akik itt lakunk egymástól karnyújtásnyira, évenként egyszer, ha találkozunk — beteget látogatva temetésen vagy sírkőavatáson ...” A kor betegsége: az atomizálás, az egyedüllét szörnye döbbent meg közvetlen, de mégis orvosi látleletként ható sorokban. 142
