Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: "...És fölmutattam a kezem..."
tele tüskével, bozóttal. „Ásd föl, irtsd ki a kökényt”, mondta a tekintetes úr, és az apám ráállt. Krumpli, igaz, nem termett ott egy szem se, de akkor már az én apám betege volt a földnek. Föld kéne, föld, bármekkora, bármilyen, csak föld legyen. Jött a tekintetes úr, s gazdának hívta a bozzai majorba. „Tarthattok állatot”, mondta az úr, „a gyerekeknek is akad majd ott munka, nem szenvednek hiányt semmiben”. Akkor már élt az öcsém is. Az anyám csak rákezdte a sírást, nem akarta otthagyni a falut, de az apám a földre gondolt, és mentünk. A bozzai majorban tizennégy évet szolgáltunk. Nyáron tehenet és disznót őriztünk az öcsémmel, a szüleim meg kuporgatták a jövedelmet. Aztán földet vettünk. Tízezer öl földet, egy eladósodott gazdától Magyarkeresztur közelében. Ma is magam előtt látom az apámat, amint veri a cöveket a saját földjébe, az árverés után. Az arcát látom, amint az ég felé fordítja, s most már tudom, hogy akkor ő azt hitte, az égből is akkora darab az övé, amekkora a földje . . . 1918-ban berukkoltam, Dél-Szerbiába vittek, s már közeledett a háború vége. De nekem még csak akkor kezdődött igazán. Egy este sorakozót rendelt el az őrmester úr, és kihirdették, hogy huszonegy nap szabadságot kaphatnak mindazok, akiknek otthon harminc holdnál több földjük van. Az én egyszerű eszemmel akkor nyomban kitaláltam, hogy aki nem mehet szabadságra, az másnap a frontra marsol. Borzasztóan elkeseredtem, és akkor szinte belém- nyilalt a gondolat, hogy hát miért is kell elpusztulnom a harctéren. Miért is vigyem én 18 éves életemet a tűzbe, hiszen másom sincsen a világon. Lám, a gazdagyerekeket hazaküldik. Így töprengtem ott a sorban, miközben egymásután kiléptek a jógazdák fiai. A tisztek ugyan mondogatták, hogy utánanéznek az otthoni vagyonnak, de én elszántam magam. Lesz, ami lesz, gondoltam, csak még egyszer láthassam az édesanyámat. Akár főbe is lőhetnek utána, nem bánom ... És fölmutattam én is a kezem. II. — Mondom, mint isteni kinyilatkoztatás, hasított akkor belém a gondolat, s ott, a laktanyaudvaron ellent mondtam a sorsnak, és huszonegy napra hazamentem a gazdafiúkkal. Nem néztek utánam, letöltöttem a szabadságot, később sem kerültem bajba emiatt. A frontélet kínját úgy sem kerülhettem el. A gyomrom ott aztán összeszűkült, naponta nyuvasztott az éhség, s örültem, ha egy kis döghús akadt a csajkámba. Eközben apám. a tekintetes úr büböni tanyájára szegődött gazdának. Közelebb Magyarkereszturhoz, közelebb a tízezer négyszögöl földhöz, amit addig anyai nagyapám felesben mívelt. Leszerelés után én is kiköltöztem a tanyára, s akkor már ott bujkált a tekintetes úr, a cselédek bújtatták, mert forradalom volt. Az apámnak harminc hold földet ígértek a birtokból, de az úr csak mondogatta neki: „Ne nyúljatok a földhöz, Sándor, mert nem lesz jó vége ennek a fölfordulásnak.” Igaza lett az úrnak. Néhány évvel később, ha jól emlékszem, 1922-ben kezdett gazdálkodni az apám a sajátján. Szereztünk egy ócska szekeret, meg egy rossz lovat, és az apám elindulhatott a határba. Én a tanyára jártam továbbra is, mert az úrral úgy állapodtunk meg, hogy én veszem át később a majorban édesapám örökét, az elsőbéresi tisztséget. A sors másként akarta. Egy este hintón vittem a tekintetes urat valami vendégségbe, s útközben beszélgettünk. Kérdezett, hogy volt a fronton, merre jártam a háborúban, mondom, beszédes kedvében volt. Hát én 119
