Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kristó Nagy István: Vidéki művészet - európai művészet

vetve: a színvonalemelkedés. Kevesebben vannak s talán hiányzik néhány szín — szívesen látnék itt pl. S. Unger Károly képeit is —, de eltűnt a dilettantizmus és a kiállított anyag sűrítetté, súlyosabbá lett. A most bemutatott művek többsége méltó lett volna a Műcsarnok nagy jubileumi seregszemléjén való kiállításra is. Hogy nem jutott oda, az megint kulturális életünk centralizációjának szükségszerű velejárója. De épp a pesti kiállítás egészével való összehasonlítás hívja fel figyelmünket arra, hogy bizonyos tekintetben egész művészeti életünk elmaradott, hogy a magyar festészet még nem „futotta ki eléggé formáját”, hogy zenében, irodalomban, természettudományokban jóval előbb tartunk. Ennek egyrészt vizuális kultúránk, a közízlés fejletlensége, másrészt a sok évtizedre visszanyúló, s még a szocializmus kulturális politikáját is megkötő művelődésügyi hibák az okai. Nem kívánok most erről bővebben szólni, de épp mert úgy érzem, itt is a fővárosi mérce érvényes, azt kell mondanunk: amit e falakon látunk — szép és jó; tehetség, mesterségbeli tudás, művesség, humanista szemlélet, friss, szépre törekvő kifejezésmód mind együtt van. És mégis: bár mindez a fővárosban is megállná helyét — mégsem elég, ha európai mértékkel mérünk. Márpedig a magyar művészetnek az európai élvonalban volna a helye. Ahol száz éve van (s erről épp a nyugati végek leginkább tanúskodhatnak), jelentős műpártoló réteg, ahol — hogy csak a két legnagyobbat említsem — már Szinyei és Csontváry festett: ott ma még többre lenne szükség. De — és ez szinte törvényszerű, bármennyire fáj tudatosítanunk — amennyire elmarad, közízlésben és kiemelkedő kulturális teljesítményekben, általában a magyar vidék a főváros mögött, éppúgy elmarad a magyar kultúra egésze a művelt nyugat és sok tekintetben a hatalmas léptekkel előre siető szocialista Kelet-Európa mögött. A szovjet festészet példája ugyan korántsem oly követésre méltó, mint tizenöt éve állították — de sokban tanulhatunk a csehektől, szlovákoktól, lengyelektől, jugoszlávoktól. Tőlük s csak másodsorban a tőkés világ művészeitől: a polgári dekadencia, formalizmus — ha jóval kevésbé is, mint a zsdánovi esztétika hirdette — kétségkívül meglevő, s nálunk nem kívánatos jelenségek. Csakhogy a huszadik század immár kész korstílusa, amibe még a nonfiguratív alkotások színe-java is beletartozik, már több mint kísérletezés: maradandó, nagy alkotásokat produkált, amitől a hazai szocialista művészetnek is mindazt meg kell tanulnia, ami az új humánum, a korszerűen emberi környezet megteremtése, a lélek mélyebb megismerése, az optimista alkotó munka légkörének kifejezése, sőt ösztönzése érdekében fölhasználható! S mikor az itteni alkotásoknak megadjuk a rangját, elismerjük eredményeit, midőn megállapítjuk, hogy mindez sokkal több, mint vidéki próbálkozás: akkor legyen szabad nem a fővárosi, hanem az európai mértékre apellálva — még többet kérni: a szabadabb formálás, még nagyobb színkultúra, elmélyültebb emberábrázolás művészetét. Itt megint el kell oszlatnom egy félreértést. Mindez nem tematika kérdése — nem arról van szó, hogy kevesebb táj- és városképet szeretnénk látni, több portrét vagy bensőséges, elmélyült csendéletet, vagy akár munkaábrázolást. Az új, szocialista világlátásnak nem a témában, nem a formákban kell jelentkeznie — bár nem baj, ha abban is megnyilvánul. Az sem baj, ha a műalkotás mindenki számára első látásra élvezhető, ha „közérthető”, ha hatásos. De nem ez a döntő. Nemcsak a ma emberének kell festeni: a holnap, tudatilag még fejlettebb, elvontságokra alkalmasabb dolgozójának is, sőt voltaképpen a művészetnek is ezt a mainál bonyolultabban, gazdagabban, elvontabban színesebben, érzékenyebben látó embert kell nevelnie, mintegy megteremtenie. S erre a közvetlen agitációt szol116