Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben
— Azt mondta az elnöknek, a réginek: „Adjál nekem két papírt, egy kikérőt, meg egy elbocsájtót...” A papír szépen megíródott, hogy engedjék el a vállalattól, mivel kőműves és szükség van a munkájára a téeszben. Aztán megírták a másikat, hogy aszongya: elengedjük a Vízügyhöz, mivel a szövetkezetben nem tartunk igényt a munkájára. Hát így lehetett helyet változtatni egy liter borért. — Azért az a Jóska utóbb megmondta a véleményét. Hiába, hogy ő is elkövette a csalafintaságot, megfogta az elnök nyakát, a hóna alá vette és azt mondta: „Azért tudod-e, hogy te vagy a legostobább ember a faluban!” Nyitja az ajtót és visszaszól: — Hát csak nézzenek utána a dolgomnak, mert rámegyek a földre, ha a fene fenét eszik is . . . A falu szélén, az utolsó házban Először nem találtam otthon. Kérdésemre a felesége közölte: földműves - szövetkezeti gyűlésen vesz részt a szomszéd faluban, de a négyórai busszal biztosan hazaérkezik. A jeges úton visszaballagtam a megállóhoz. Kellemesen sütött a nap, a háztetőkről hóié csöpögött alá. A megállóval szemközti ház falához húzódtam egy kis napfürdőre. Az utcán kevesen jártak, a koradélutáni álmosságtól csendes volt a falu. A templom mellett kiláttam a rétekre: gyenge pára szállt föl, s csillogott a hó az erős napfényben. Egy korábbi találkozás járt az eszemben . . . Január közepén, az egyik este, a vendéglőben üldögéltünk. Bejön D. István, megáll a söntés előtt, fröccsöt kér. Amikor kiszolgálják, körülnéz. Betekint a nagyterembe, látom, észrevesz bennünket. Szeme megvillan, s az asztalunkhoz indul. — Szabad? . . . — Ülj le — mondják többen is. D. István helyet foglal, poharát maga elé helyezi. Előttem jegyzettömb, becsukva. Tudom, korábban is észrevette, másképpen talán ide se jön az asztalhoz Hirtelen megszólal. Hangja erőszakos, támadó: — Mit firkálsz itt? . . . Baj lesz ám, ha kiírsz valamit! — Ez a mesterségem — válaszolom, és az arcát vizsgálom, a tekintetét keresem. D. István pillantása zavart, egész magatartásában az űzött és sarokba szorított vad kétségbeesése, elszántsága vibrál. Védekezés és támadás — ez van minden rezdülésében. Lopva figyelem, látom, szeretne belekapcsolódni a beszélgetésbe. Borzasztó lehet így élni. .. Barátok ülnek az asztalnál, ismerősök, gyerekkori és katonapajtások, akikkel együtt kaszált az uradalomnál, akikkel együtt járt a Rába-szabályozóhoz „fejelni” a töltést. így kell-e ennek lenni? Egy asztalnál, s mégis szótlanul, mint az idegen? Nézem a kevély és büszke embert. Ö volt az, aki a csézára felkapaszkodó í)9
