Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Sík Csaba: A modern novella típusairól

zásra, a tartalomtól függetlenített, külön életet élő formára. Azt a többletei jelentené, amivel a formai elemek sajátos értelme kiegészíti a tartalmat, gazdagítja a novellát, az árnyalatot jelentené, ami nem fér a mesébe, de ami nélkül a mű sokkal szegényebb lenne. Bizonyára a műfaj jellemző vonása, hogy minden formai elemnek, a legkisebbnek és a legvéletlenebbnek is ilyen közvetítő— kiegészítő—korrigáló funkciója van, de az már aligha műfaji sajátság, hogy milyen irányba bővíti ki a „gesztus” a novella jelentését, hogy a jelkép a földhöz vagy az éghez viszi-e közelebb.

2.

A Kádár Erzsébet novellájában kifejeződő szimbólumnak természetes, egyedül lehetséges környezete a régi, több évszázados budai ház. A novella jelképezte társadalmi bukás eredetét úgy takarják el az idő egymásra ülepedett rétegei, mint a ház architektúráját a százévenként ismétlődő renoválások, a változó ízléshez igazodó átalakítások. A bukás történelmi okairól éppen ezért felesleges szót ejteni: elegendő a ház történetéről szólni. S az író a realitás parancsának engedelmeskedett csak, mikor ennek a történetnek építészetileg is hiteles leírását adta. Kivételes művészetét bizonyítja, hogy a leírás módszere a novella egészének a módszere is, hogy az írói technika is a jelképes összefüggését hangsúlyozza: ,,A ház egyemeletes. A Vár nyugati oldalán áll, beékelve két nagyobb épület közé. Baloldalt az öreg grófnő palotája, tetőpárkányán címerrel; jobboldalt egy hosszú, dísztelen, sárga épület, egy püspök téli szállása ... A kaput középen helyezték el... A kapu alatt a három csúcsíves fülke Mátyást láthatta; a pince még régibb, helyenként víz vájta üregét, kéteme- letnyi... Valamikor Kont Miklós nádoré volt a ház.” Az Űri, az Országház. a Tárnok utcákban ma is látni ilyen házakat. Hosszanti oldalukkal néznek az utcára, középen vagy oldalt nyíló kapujuk dongaboltozatos kapualjba vezet, melyet kétoldalt gyakran ülőfülkesor díszít. Átépítések, nem egyszer tehetségtelen építészek, ízléstelen tulajdonosok által végzett átalakítások ellenére is mindegyiken jól felismerhető még a gótikus eredet.

Nemcsak séta, hanem olvasás közben is találkozhatunk ezekkel a házakkal. De csak hideg homlokzatukkal, borostyán borította falaikkal, a nélkül a jelentőség és jelképesség nélkül, mely Kádár Erzsébet leírásában életet adott neki. Mindig ugyanazok a figurák élnek, mindig ugyanazok a történetek ismétlődnek a falak között; e házak szerepét a középszerű írók műveiben ma a műhelycsarnokok pótolják. Mert a környezet megteremti a novellát az író közreműködése nélkül is.

Sőt, az író ellenére is. Hiába kéri meg a hősnőt, hogy üljön át az ablak melletti fotelbe, legalább erre a sorsdöntő délutánra hagyja ott megszokott helyét. Hiszen ha a belépő vendéget üdvözölni akarja, megint csak azt az ezerszer leírt néhány lépést teheti meg az ajtóig, s közben szokás szerint, megszokottan véletlen mozdulattal fogja lelökni a kis biedermeier asztalkán álló porcelán figurát. De a novella hőse ragaszkodik régi helyéhez, mert ennek a fotelnek a karfájáról tudja úgy lelógatni a kezét, hogy szoborszerűen élettelennek látszik, és „a márványszerűen fehér bőrön áttetszenek az ideges, kék erek.” Kénytelen ragaszkodni ehhez a mozdulathoz, mert ez a halott gesztus az egyénisége, a sorsa, az egyetlen szerep, amit begyakorolt, s amit el tud játszani. S a vázát okvetlenül le kell sodornia, hogy az író a történet végén hőse életét a törött cserepekhez hasonlíthassa.

Szegény író természetesen legyőzte a hiúságát, mely egy pillanatra kacér79