Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Sík Csaba: A modern novella típusairól
hitt abban, hogy az igazság, mely tétova, elvétett mozdulataikban, szürke hétköznapjaikban felfedezhető, fontosabb és általánosabb érvényű, mint amit az érdekes történetek kifejeznek. Ügy látszik, az írásmód éppúgy tág értelmű szó, mint a gesztus, mert ami Barker szerint Maugham-ra jellemző, jellemző mondjuk Hunyady Sándorra is. Elmondhatta volna magáról ő is, amit Maugham olyan büszkén írt le: „Megtanultam anyagomat úgy elrendezni, hogy olyan hatást érjek el, aminőt akarok.” Hunyady novellájának is a mese a lényege, mely lélektanilag indokolt, szigorú okszerűséggel bizonyított fordulatokra épül, s egyenletes, nem változó ritmusban készíti elő a csattanót. De elbeszéléseinek titkát nem a szerkezet, mondanivalóját nemcsak a történet jelentése rejti. A mese fölé még egy ívet húz jelzőkből és hasonlatokból, melyek kibővítik a novella világát, teljes sorssá egészítik ki a szereplők életének a novella kezdete és vége közé eső szakaszát; állásfoglalást, a mese megbocsátó lejtésével ellentétben kérlelhetetlen ítéletet fejeznek ki, mintha csak ürügy lenne a történet, mintha csak azért tervezte volna meg a novellát, hogy ezt a kupolát ráépíthesse. Kádár Erzsébetnek sem volt szüksége a legtöbb novellájában mesére. Mint Mansfield írásai, az övéi is csak egyéniségére vezethetők vissza, az ő esztétikája is személyiségéből fakadt. Egy vallomásában elmondta Diója történetét: „Amit... elbeszélésemben elmondok, valóban megtörtént. Társaságban hallottam, rosszkedvűen emlegették, mint bosszantó véletlent. Azt sem mondták meg', milyen fáról van szó.” A novella meséje oly kevés, hogy valóban inkább emlegetni lehet, mint elmondani. Öreg budai ház ebédlőjében felpúposodott a parkett. A munkások észrevették, hogy az udvaron álló diófa gyökerei benyúlnak a ház alá, és áttörték a padló alatti vastag oementréteget. A fát kivágták és gyökereit nagy-nehezen kiszedték a beton alapozás alól. Az író vallomásából kiderül, hogy számára a történetből egyedül az a megmagyarázhatatlan meggyőződés a fontos, hogy a fa csak diófa lehetett. A novella szorongó hangulata bizonyára ebből a hitből, és nem a történet majdnem szimpla jelképszerűségéből fakad, „A diófa — folytatódik a vallomás — olyan varázslatot teremtő élményem, mint a prousti műben a galagonyabokor, a teasütemény, a saint-hirlaire-i torony, belőle páráznak fel a gyerekkor fényei.” Most már érthető a történet személyes jelentősége, csak az nem, miért lesz egy gyerekkori emlékből a novellában, a szereplők számára végzet, fenyegetés? „Egy diófa felé indultam, s ez az út sok évtizednyi idegenségen át apámhoz vezetett... Apámtól hallottam: a diófát a fiadnak ülteted vagy az unokádnak ... Idővel ki is fog veszni. Mind kevesebben ültetnek diófát.” Az öreg budai ház lakói nem hagynak nemzedékeknek szóló élményt maguk után. Az író gyerekkori élménye a történet tanulságát társadalmi ítéletté, történelmi végzetté alakítja. A társaságban hallott anekdota jelentése csak annyi, hogy az élő mindenáron, akármilyen körülmények között is élni akar. Építhette volna ennek alapján a novellát a természeti és az emberi tetszetős ellentétre, ellenségességére is — ez talán egyszerűbben következett volna a hallott történetből. De mennyivel hangsúlyosabbá, jelentősebbé teszi a novellát, hogy a szimbólum általános helyett konkrét értelmet kap, s egy társadalmi osztály pusztulásának jelképe lesz. Mindez persze aligha fér már bele az írásmód fogalmába. Kifejezőbb szót kíván a jelkép egyre gazdagodó és egyre pontosabb jelentése, mely úgy veszi körül a gyerekkori emléket, mint a vízbe dobott kő merülési pontját a távolodó koncentrikus körök; a gesztus szó illene ide. De itt nem azt jelentené, amit Németh László idézett mondatában, értelme nem szűkülne le a megfogalma78
