Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Morvay Gyula: Az utolsó gyors (elbeszélés)

sok, de ami van — tudom mondani —, az illatosabb, mint máshol. Nálunk egy szál virág olyan illatos, mint máshol egy nyalábbal... Igen: magyar vagyok ..

„Látom, hogy elpirult.” — A katona még jobban elpirult. „Édesanyám szokta mondogatni, hogy »Fiam, ha már nem lesz piros az arcod és nem tudsz elpirulni, akkor akár fejbe is lőheted magad ..— „Ezt mondta? így mondta?”-- „Így-”

A negyedik állomáson robogtak keresztül, mikor Baksa Gergely bevallotta, hogy még nem volt és most sincs szeretője. „Még nem tettem rá szert; még meg se néztem »úgy« a lányokat. Ráérek, gondoltam magamban; egy életem van. egyszer mulatok, egyszer sírok benne egy nagyot, aztán úgyis egy halála van az embernek ... Nem, még nem voltam szerelmes. Igen: ha hazamegyek, akkor nézek magamnak egy lányt. Nagyon fogom szeretni; mindegy, hogy ki lesz az. Mama mondta, hogy csak én szeressem azt a lányt, rájuk ne nézzek, nekik mindegy lesz, ők szeretni fogják a háznál a menyecskét, ha az is fog engem, meg én is fogom szeretni őt. Igen.” -— „Most hol vagyunk? Mikor érünk a határhoz?” „Éjfél után —• így mondták nekem. És maga hová megy? A férje volt az az ember?” — „Kimegyek az országból. Az a férfi még nem a férjem. Lehet, hogy az lesz, lehet, hogy nem lesz az. A nő nem tudja. A nő néha, a nő sokszor áldozat.”

Baksa a sarokba állított puskáját tovább tette, csakhogy tovább tegye. A nő szelíden szólt: „Hagyja csak, engem nem zavar”. Aztán megkérdezte: leolthatja-e a villanyt, a kis kék lámpa eleget világít. Baksa leoltotta a lámpát. A nő halkan, lassan beszélt, hogy el ne aludjon, a katona felelt, ébren volt, jól érezte magát: széparcú, szelíd, édesillatú volt a nő, aki nagyon lassan az egyik majd a másik kezét mozdította meg: valamilyen kis szöszt csípett le kosztüm- ujjáról. Elmondta, hogy mintha most lenne szerelmes, de azért nem biztos benne. „Magának, kedves kiskatona elmondom, hiszen talán soha többet nem találkozunk. Soha többet...” —• „Pedig maga nagyon kedves, és maga mellett olyan sebesen verdes a szívem. Melegem is van, pedig kintről csak hideget csap be a szél.”

A nő kezéből leesett az egyik kesztyű, a katona felvette, visszaadta; kfeze hozzáért a nő meleg, bársonyos bőréhez. „Szeretném egyszer látni a maga faluját, a sok akáccal. A házuk milyen?” -— „Van benne három szoba. A sublóton, az elsőházban csészék állnak, a falakon apám katonaképei lógnak. A mama minden nap kitakarít, sokszor súrol, porol. Minden leheli a tisztaságot. Meg szereti a kiskertben a virágokat. Apám virággal kedveskedett anyámnak — mondta, azért ment hozzá, mert olyan módon udvarolt neki, mint valami fiatal gyerek.” — „És maga?” — „Én is úgy fogok majd egy lánynak.”

Közéjük sötétedett a hallgatás. A gyors veszettül vágtatott előre. „Mondja, maga ellenőriz a határon?” — „Azt hiszem, azért megyek; még nem tudom biztosan. Csak azt tudom: nagy a veszedelem mindenfelé, de hát mindenki résen van. Mindennel szembenézünk: szerelemmel, halállal. Legalábbis én. Nekem még mind a kettő előttem van, de nem szeretnék meghalni, hiszen még nem csókoltam szerelmesen lányt, csak ezután, de most már a háború után, mert most félre kell tenni a szerelmet...”

A nő hirtelen a katonához hajolt, mosolyogva két kis kezébe fogta a katona lángoló arcát, külön-külön megnézte két ragyogó szemét, pírral festett arcát, belenézett a szemébe. „Te édes fiú, te ...” Baksával elszédült a világ. Felkelt, megölelte a nőt, megcsókolta puha, jószagú ajkát. „Tudja mit? Ne menjen a határon túlra .. . Hogy hová menjen? Menjen vissza a falumba. Majd megmon-