Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - SZEMLE - Takács István: Keresztury Dezső: Emberi nyelven
SZEMLE Kereszt ury Dezső: Emberi nyelven Keresztury Dezső kötete, az Emberi nyelven csak azok számára meglepetés, akik benne csupán a filológust ismerték és ismerték el. De aki annak idején találkozott a Dunántúli hexameterek (1956) és a Lassul a szél (1957) kötetkéivel, már akkor túlesett a meglepődésen, s neki ez a harmincöt év verseinek javát egybe- gyűjtő, háromszáz oldalas kötet most az akkor felcsigázott érdeklődés és várakozás beteljesülését jelenti. (Zárójelben idetehet jük: a lírai szépségekben egy verseskötet gazdagságával felérő Balaton- könyv ismerői számára meg különösképpen természetesnek számít az Emberi nyelven anyagának tekintélyes része.) Tulajdonképpen nem jelent hát ez a könyv revelációt, s a vele való ismerkedés mégis felfedezés-számba megy. Kereszturyban ugyanis a poéta egy olyan sajátos „megjelenési formájával” találkozunk, aki korunkban már egyre ritkább. Az élet rohamos elvárosiasodá- sával a költészetből növekvő tempóban szorul ki témáinak végtelen gazdagsági! csoportja, a természet, a táj, az évszakok váltakozásának ősi és mégis mindig új élményköre. Se — jobb szó híján — természetlíra mellett eltűnőben az a férfias komolyságú töprengő-elégikus hang is, mely nem annyira a huszadik század derekának halálvízióival, atomfelhők és nukleáris háborúk rémével birkózik, hanem az emberi élet erkölcsi szféráit járja, a klasszikus költészet nyomdokain. Szerelem, barátság, boldog, tiszta öröm és húsbavágó fájdalom, nemes patriotizmus és ódái hevületű zsarnokgyűlölet e líra útjelzői. Nos, Keresztury ebben a hagyományos értelemben vett lírában mozog otthon, érzései, gondolatai, élményei még primér tisztaságúak, a költészet ősforrásának kristályossága alatt azonban átsejlik a modern ember világának ideges-kemény kőerezete. S e vonása emeli ezt a felületes szemlélő előtt nem túlságosan érdekesnek tűnő költőt nagyon is figyelemre méltó egyéniséggé. Régi és meg-megújuló kérdés, mit, hogyan és mennyit szívhat fel a múlt költőinek eredményeiből egy mai költő költészete. Az a válasz, amelyet erre Keresztury ad, egy a lehetséges válaszok közül, egyedi válasz, de nem tanulság nélküli. Egyetlen mai költőnkre sem jellemző ugyanis a magyar líra bizonyos stiláris és nyelvi, de formai hagyományainak is olyan tudatos felhasználása és követése, mint Kereszturyra. Nyelvében ott érződik Berzsenyi, Verseghy, Vörösmarty, Arany öröksége, de Babitsé, Radnótié is. Formáiban Janus Pannoniustól éppúgy tanul, mint Csokonaitól, Vörösmarty tói, Berzsenyitől — vagy éppen Rilkétől, Trakltól vagy Stefan George-tói. A költészetet olyan folyamatnak tekinti, melyben együtt és egyszerre munkál hagyomány és újítás, régi forma és új érzés, klasszikus metrumok és népdalritmusok. E végtelen gazdagságú folyamatba akar maga is kapcsolódni, megcsillantva valamit annak gazdagságából. Nem tartozik a formákat, témákat, nyelvet szétrobbantó, kitágító, átértelmező, vulkánikus költők sorába, ezt az is jelzi, kik a szemmel látható példaképei. De csendes, bensőséges szépségekben gazdagabb kötet rég került a magyar olvasók elé, s rég lapozhattunk olyan verseskönyvet, melyben ilyen plasztikusan kitetszenének a líra tiszta körvonalai, műformáinak keveredés nélküli szép példái. 140
