Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Arcképvázlat Szakács Sándorról
az emberi szenvedélyeket vagy hibákat is feldolgozza alakításában, amikkel konkretebbé, sokat mondóvá változtathatja epizódfiguráit. A szerepek egész sorát vonultathatjuk fel, amikben maradandót alkotott. Gogol Leánynézőjének Podkoljoszinja, a Revizor postamestere szinte előtanulmánya Tolsztoj Élő holttest Petuskoviának, egyik legkiemelkedőbb szerepének. A klasszikusok egész sorában szerepelt. Az egész ország előtt a televízió közvetítette Shakespeare-vígjátékokban, a Vízkeresztben és a Sok hűhó semmiért címűben Keszeg András ‘és Faszén kartárs tehetetlen ostobaságát formázta meg. Moliére Tartuffe-jében, Orgon figurájában a hiszékeny polgárt szinte pőrére vetkőztetve mutatta a közönségnek. Hogy az elmélyedés és az új, a sokarcúság mennyire jellemzője, Schiller: Ármány és szerelem Miller-alakítása a bizonyítéka. A törékeny lelkű, halkszavú, néha megrettent muzsikus erős emberségét valósította meg a színpadon. A játék nála ezekben a klasszikus alakításokban az élet valódiságát jelentette, komolyságot és alázatot az ember iránt. Volt azonban egy másik arca is. Amikor a játék valóban játékot jelentett. Vígjátéki szerepei és operettfigurái csupa komédiást, csupa bohóckodást bizonyítottak. Szigligeti: Liliomfi-jában az idős Schwartzjáról írta a kritika: „Szakács Sándor többet ad bele az öreg Schwartz szerepébe, amennyit Szigligeti beleírt.. . Már-már azon van a néző, hogy megessen a szive rajta is, de a színész egyet csavarint a szerepen, icipici fintorokkal, az öreges, tutyimutyi reszketést megjátszó kézmozdulatokkal elkapja a néző nevetését, és nem engedi el többé: játék ez, komédia ...” Hires szerepei, a Luxemburg grófjának Sir Basilja, a Koldusdiák Ollen- dorfja, a János vitéz francia királya mind-mind olyan operettfigura-alakítás, amelyikből a műfaj legjobbiai is tanultak, s némelyik megformálása utat is mutatott a korszerű operettjáték megújításához. De Szakács nemcsak a klasszikusokhoz, nemcsak az operettfigurákhoz vonzódott. Számos szerep tanúskodik róla, hogy napjaink kisemberét is szerette, az apró emberi örömöket és tragédiákat egyaránt átélte a színpadon. Gondoljunk csak olyan alakítására, mint Bródy Tanítónőjének tanítója, Mesterházi Pesti emberekjének rikkancsa, Sándor Kálmán Harag napjának Hanákja, s a legújabb, a Húsz óra című film mázsamestere. Klasszikus és korabeli szerep. Mind más és más világ, más és más kor. Ahány szerep, annyi egyéniség. Mindig valamiféle új emberi vonás: új szenvedés és új öröm. De minden esetben ember, a társunk, mi magunk. Elsárgult és új kritikák között lapozgatunk, amikor ezeket a szerepeket idézzük. A szó másképpen formálódik szinte minden esetben. De ez csupán játék. Játék a szavakkal. A lényeg mindenkor egy: a színész, aki ezeket a szerepeket formálta valamikor, mindent elbeszélő pillanatot idézett a néző elé. Minden egyes alakításában tömör színpadi epigrammát nyújtott felénk. Egyik pályatársa mondotta egykor róla: ha franciának születik, az egész világ ismeri nevét; a legnagyobb karriert járhatja be. Ö magyar színész volt. És most fáj a szó, amikor elhangzik. Szívet keserítően fáj a múlt idő. Fáj, hogy Petuskov és Cifra Géza sohasem nézhet eleven szemével szemünkbe. Fáj, hogy Szakács Sándor, a színész sohasem emelheti jobb kezét többet az arca elé, hogy egy pillanatban odarajzolja egy-egy színpadi hős életét a néző elé. Z. Szabó László 139