Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Fodor András: Kamasz-eszméletünk drámája filmen
A pannonhalmi diák visszaforduló zúzott arcában a szerzők egy nemzedék kései eszmélkedését akarták kifejezni. Bár a tanulság mindenkié, a probléma korosztályra szűkítése éppen azért jogos, mivel mindenekelőtt ez a generáció, a 40-es évek kamaszfiatalsága volt leginkább kiszolgáltatva hazug illúziók, téveszmék, gyilkos közöny és erőszak roncsolásának. A film a megélt valóság hitelét, történelmi tablók nélkül, a pszichológiai igazság nyílt fölmutatásával, mindent a tiszta képekre bízó alkotómódszerrel művészileg is igazolni tudta. A mozzanatokban ugyan sok a rejtett utalás, de éppen a konkrét, mindig okszerű ábrázolás folytán a szimbólumok jelentését gondolkodó figyelemmel bárki megértheti. A helyzetek és jellemek rajzában bizonyára sok reális támponttal szolgált Hernádi Gyula forgatókönyve. (Régebbi írása, a „Hideg van”, ugyanott, ugyanekkor, s részint hasonló körülmények közt játszódik.) Láthatólag nem okozott nehézséget az idegen szereplők megfogalmazása, rendezői mozgatása. Valódi oroszok, de 1945-ös magyar aspektusból nézve. Egy-egy olyan apróság, ahogy a patrul jellegzetes kézmozdulattal elvágja az öt fogolytól a fölös hatodikat, az orosz népi habitus kitűnő ismeretére vall. Jancsó Miklós rendező ebben a filmjében vált biztos ítéletű, fegyelmezett alkotóvá. Előző munkája, az „Oldás és kötés” olykor ingatag, mohón sűrített konstrukciója után ezúttal a szerkesztés harmonikus egységére törekedett. A cselekmény jól átgondolt menetét, a képsorok zárt egésszé váló láncolatát külön formai egységbe fogja az ég kupolája. Minden fölvétel a szabadban készült. Szerencsére ebben sem a bravúr hivalkodását kell szemlélnünk. A „Sodrásban” kivételével alig volt filmünk, mely a szereplőkhöz hangolt táj lelkét, földből, vízből, fényből sugarazó szellemét így meg tudta volna fogni. Somló Tamás operatőr néhány remeklését (a homokbányát, a vetés harmatában jövő három alakot, a zsibongó gyűjtőtábor élethűen közeli, vaey érdekesen tagolt távlati képét, s néhány alkonvi fölvételt) mAcr a „lirizmustól” szakmai hűvösséggel óva- kodók se tudják kitörölni emlékezetükből. A főszereplő kiválasztása orosz részen kitűnően sikerült. A K öl j át alakító Szergej Nyikonyenkóról eszünkbe se jut, hogy színész. Minden gesztusa, szava, nevetése maga az eleven élet. Ösztönös kedvessége, elementáris kedélye mellett a magyar fiút személyesítő Kozák Andrásnak nehéz dolga van. Ám aki szerepbeli bizonytalanságán túl Kozák félszeg passzivitását is bírálja, nem érti a film lényegét. Az ösztönök, érzések-rángatta naív diák eleve nem nőhet társa mellé, csak annak méltatlan pusztulása, az érte vállalt megaláztatás magasítja föl. De az utolsó színen, a népesedő állomás sarkán a továbbélés problémátlan mámorával múltból jövőbe gitározó, tangót pengető három aranyifjú mögött — az öklök közé kiszemelt diák sorsában már új történet kezdődnék ... A film sokat vitatott, kifogásolt lassú részéhez a már említett dramaturgiai indokoláson kívül hadd jegyezzem meg, hogy a két fiú közt szükségszerűen hiányzik az érintkezés legtermészetesebb eszköze: a közös nyelv. A folytonos jövés-menés, evés, vízloccsantás, a környezet dekoratív állóképei, a némelyeknek tán unalmas mozzanatok így válnak kényszerűségből is fontossá. Jancsó eddigi munkái szerint nyugtalan, sokat markoló, de állhatatos művész. Kétségtelen, hogy bátor elképzeléseiben a teremtő művészet legkiválóbb példáj. nyűgözik. Ugyancsak igaz, hogy olykor éppen az igényesség keresése ejti a sablon csapdájába. (Példa rá két utóbbi filmjének formailag azonos befejezése: a patetikussá merevített fieurák, s az előzőleg használt Bartók zene. mély tán hatásos, de semmiképp se válhat a mondandó szerves részévé.) Az „így jöttem” ízléssel, biztos szemmel alakított, jelentős film. Hibáit vitathatnánk még, erényeit alig. Említettem, hogy történelmi tanulsága nemcsak a mi nemzedékünknek szól. Mindnyájunk érdeke, hogy a film igazmondásának művészi módszere, alkotói tisztessége is közkinccsé legyen. Fodor András 137
