Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csordás János: Téli útinapló
ben nem csupán a klubszobát, de a Kisfaludy Kultúrház színháztermét is zsúfolásig megtölti. Az egyes művészeti ágak művelői mellett ma már szép számmal részt vesznek a klub rendezvényein mérnökök és jogászok, pedagógusok és könyvtárosok, tanácsi és vállalati dolgozók, az iskola padjaiból kikerültek és fiatal egyetemisták. E kitartó türelmet igénylő kultúrmunkának Veszprémben csakúgy, mint másutt, megvannak a maga nehézségei. A klub fogalma nem jelenti a tagok nézeteinek feltétlenül teljes azonosságát, csupán hasonlóságát az alapvető kérdésekben. Vitafórumról csak ott beszélhetünk, ahol a légkör alkalmas minden becsületes szándékú és építő nézet szabad kicserélésére. A személyeskedés, a hátsó gondolatoktól vezérelt vádaskodás, a tárgyilagosság hiánya, a sértett hiúság már sok jó kezdeményezés kudarcát eredményezte. „Jó volna békésen egymás mellett élni, itt bent az országban is: a Hivatallal, a Vállalattal, a Közlekedéssel, a Polgártársakkal... egyszóval mindenkivel ...” — sóhajtott rezignáltan ismerősöm, aki már belefáradt mindenféle kötözködésbe, a mindennapok apró-cseprő bosszúságaiba. Egy közhellyel próbáltam megnyugtatni: „Ilyen az élet, nem kell mindent mellre szívni!” Mondanom sem kell: nem nyugodott meg, legyintett egyet, s aztán elváltunk. Már el is felejtettem volna ismerősöm soha nem teljesülhető sóhaját, ha a ha vas-fagy os ünneputón, karácsony másnapján útra nem kelek egy nyolcvankilométeres busztúrára, a megye másik végébe, Göcsej délnyugati csücskébe, a határszélre. Rossz, rázós-kanyargós utakon zötykölődve végre kijutottunk a 7-esre, ott már simán gurultunk Nagykanizsáig. Középső lányom ült mellettem. Nem beszélgettünk; néztük az elmaradozó havas tájat:, erdők, hegyek, dombok és gyümölcsösök mellett suhantunk a „betonon”, ahogy errefelé nevezik a 7-es műutat. A táj és egy frissen kapott ajándékkönyv, „A zsezse-madár” addig olvasott 70—80 oldalának izgalmas szépségei zsongítottak. A lélek ritka nyugalmát éreztem-élveztem, s ezt még megtoldotta valami: községünk irodalmi színpadának karácsonyesti hangulata, a szinte vallásos áhítatban hallgató három- százegynéhány ember látványa. Boldog voltam. Nagykanizsa, közbeeső útunk végállomása. Ki kellett szállnunk az amúgy sem meleg buszból. — Ellenőrzés! Kérem a menetjegyeket! — így a hivatalos-karszalagos ötvenes ember, az ellenőr. Akadozik a leszállás, mindenki a zsebéhez nyúl, kotorászik, miközben az egy-két-három csomagját egyik kezéből a másikba teszi, mert. . . „Ellenőrzés... ellenőrzés...” — leszálláskor, ami egyébként egy-két megállóval a végállomás előtt is megkezdődhetett volna, s nem idegeskedne néhány utas, mint mi is, akik 15—20 perc múlva továbbutazunk, s addig akadhat halaszthatatlan dolga is az embernek az újabb, most már majdnem hatvankiloBakács Tibor í. Harapós hang 124 Teli útinapló
