Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szalai Sándor: A láthatatlan író" dilemmája

amelyben a rég múlt történelem „csak keret” és „jó ürügy”. Ha ez így lenne, akkor e regény aligha válhatott volna kedvenc ifjúsági könyvvé, épp történeti anyaga s vonatkozásai miatt, hisz Gárdonyi játszi könnyedséggel lopja be a kis fejekbe azokat a hasznos, komoly tudnivalókat, amiknek ismerete a kor jellegzetes, máig kihatókisugárzó sorsfordulóját hozza emberközelbe.

De Gárdonyi értőbb kritikusai sem vették eddig elég komolyan, amit az Előszó szintúgy hangsúlyoz: hogy Zétát bizonyos bírálattal, sőt némi öngúnnyal ábrázolta írója. Mert ugyanaz a nyugtalanító, saját felelősségére utaló kérdés tevődik fel itt, mint ami a későbbi nagy művekben — az Isten rabjaiban, a háborús novellákban, különösen a Boldog halál szekere című elbeszélésben — tér újra és újra vissza. Az Előszó persze csak annyiban kulcsa a regénynek, amennyiben a mű születésének hátterét világítja meg, s amennyiben az emlékeit melengető író háborgó lelkiismeretét tárja elénk: a kényszerű magányba vonult íróét, aki nem adta még fel régi küzdelmeit és igazságait; ha remetesége csalásnak tűnik is, megsebzett lélekkel is szeretne még álmodozni... A problémát A láthatatlan ember személyes hangvételű indításában így fogalmazza meg: „Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki. Igaz, hogy könyvtárosa vagyok a császárnak, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok. A becsületem se folt nélkül való . . . Mindezt megírtam ebben a könyvben, mintha gyónnék.”

A személyes élmény valóban ott munkál a teremtő fantázia mélyén: líraibbá teszi a mesét s nemegyszer átsegít az ábrázolás buktatóin, például a túl részletező csataleírások veszélyén. (A regény egyetlen, alig észrevehető szerkezeti hibája ugyanis az, hogy a katalaunumi ütközet elmondása a kelleténél jobban távolít a cselekmény fő sodrától.) A vallomásos elbeszélő forma teszi viszont lehetővé, hogy Gárdonyi a maga elmélkedő-töprengő alkatát a legtermészetesebben, központi hősén át közvetlenebbül juttassa érvényre — anélkül, hogy kívülről kellene beavatkoznia a dolgok menetébe. A történetbe bele-belejátszik a két Margit — az árva Feszty lány és Szarvassy tanítónő — iránti reménytelen szerelem is, amit a hosszú évekig tartó levelezésből pontosabban ismerünk.

Ezek az időben egybeeső körülmények még inkább kiemelik Zéta szociális törekvésének jelentőségét: hogy hősies elhatározása s a katalaunumi csatában való helytállása révén szerez olyan társadalmi rangot, amit az előkelő hun leánynak, Emőkének sem kell szégyenleni, ha viszonozni akarná a görög libertinus érzelmeit. Emlékezzünk csak vissza arra a jelenetre, amikor Zéta — cselhez folyamodva — nevelőnek ajánlkozik a gazdag „főúr”, Csáth gyermekei mellé, s leendő gazdája kérdésére előszámlálja „tudományait”. íme, Gárdonyi nem feledte el a néptanítói évek keserű kenyerét s a szegénység miatti megaláztatások egyéb keserveit! A cselekményben ezért van súlya az olyan apróságoknak, hogy Zétának, amikor elvásik saruja, mezítláb kell járnia imádottja előtt. (És ezért háborodik fel (persze csak felháborodik!) Rika királyné a tehetséges, nagyra hivatott legény rabszolgamúltján, amint ezt Zéta neki is elbeszéli.

De a kettős szerelmi boldogtalanságot is társadalmilag meghatározott, osztálykorlátok közé szorított emberi kapcsolatok hordozzák s indokolják; korántsem a keleti filozófia olykor közhelyszerűen elhangzó, misztikus tanai irányítják. Mindenekelőtt a rabszolga-társadalom törvényeit kell kijátszania Zétának, hogy a büszke úri- lány kegyeiért esedezhessen. A tragikus befejezés ismét a kettejük sorsát megpecsételő társadalmi ellentétet erősíti fel, bármennyire megkapó is számunkra Dsidsia naiv rajongása, féltő aggodalma Zéta iránt, illetve Emőke nagylelkű önfeláldozása Attiláért, amikor a szolgákkal együtt lenyilaztatja magát a fejedelem temetésén. A „temetésben” újra csak Zéta marad a „vesztes”, aki aztán „hálából” feleségül veszi az avzon rabszolgalányt. Mert minden szerelmi idill csak felszín, mely alatt belső tragédiák fejlődnek s játszódnak tovább a regényben. Emőke jellemében kezdettől két véglet kísért: az úri gőg sugallata és a tiszta szív szava, amíg a hatalom áldozata nem lesz, mint az Isten rabjaiban Margit királykisasszony.

Mindezek bemutatására bőven adódik alkalom — attól a jelenettől kezdve, midőn Emőke úgy csapja arcul a köntöse szegélyét ajkához emelő fiút, hogy az ütés nyomán

107