Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén

vanno strette, / Che déllé nostre certo non avvenne.”)* Röviden: a régiek a szabály diktálását követték, az újak a szívét. Míg ők az érzést a vers jármába fogták, kifejezését ahhoz alkalmazták, Dante és társai a verset fogták járomba, és az érzés hű kifejezőjévé, tükrévé tették. Tágabb értelemben véve és történeti szemszögből tekintve pedig az történt, hogy az eszmekultuszt költői fikcióból élménnyé avatták.

De az élmény tág értelmű szó, s ha magvát megleltük is, nem látjuk, mik voltak határai. Erre a kérdésre az olasz költők világos feleletet adnak. Olasz földön még éltek az antik életvágy és szépségrajongás emlékei, s nemcsak a népies szerelmi költészet erotikájában találtak újból kifejezést, hí nem olykor a vallásos lírát is megfosztották aszkétikus átszellemültségétől, s érzéki, naiv vagy szenvedélyes hangnemet oltottak bele. Az ihlet hullámai Assisitől Jacopone da Todiig gyűrűznek. A provencal trubadúrköltészet hatása erős ugyan, de nem annyira, hogy a lovagi eszmény fikciója uralkodóvá válhatnék. Ennek útját a politikai szenvedély állja el, mely a fejlődő olasz városokban izzóvá hévül, míg Provence-ban a feudalizmus hanyatlásával magától értetődően elhal. A Minnesang pedig visszatér a népdal forrásaihoz.

A két úttörő: Guittone d’Arezzo és Guido Guinizelli a skolasztika ideológiájának, tételesen halandó mozgásának mintájára formálja érzelmi életét, melyben a szerelem aszkétikus elmélyedéssé párolódik, s az a hivatása, hogy a lélek megtisztulását, az eszmék világába való felmagasztosulását valósítsa meg. A trubadúrének és a Minnesang csillogó, de üres formalizmusa helyébe a skolasztikának és a misztikának mély, de elvont gondolatvilága lép. Befogadását megkönnyítik az olasz természet elemző hajlamai és cerebrális képességei, melyek egyenlő erejűek benne a szenzitív, érzéki ihletéssel. Ezek az élmény határai, ezeket tölti ki a dolce stil nuovo egyszerre emberi és isteni, érzelmi, gondolati és vallási szintézise. A metafizikai igazságok élettel telnek meg, és szimbolikus, azaz költői kifejezést nyernek. A földi Űrnő eszmévé lényegül át, isteni princípiumok jelképévé válik, melyek jelentése, értelme a Szerelem által világosodik meg a költő előtt.

Ezek tehát az élmény határai; elevenségét az érzés feszültsége, dinamikáját a költő élményképessége szabja meg. Minthogy a test és a föld korlátái itt már leomlottak, az érzés átlép a lélek és a másvilág övezeteibe, a Szerelem misztikus elragadtatássá hévül. Ezen a ponton magasodik Dante minden társa és minden költő fölé:' szerelme Beatrice földi szépségében íölleli a végtelen szépséget, s misztikus hevülete nyomban átéli azt: megismeri benne magát a Végtelent, a Legmagasabbat, az isteni princípiumot. Minden bizonnyal azok közé az alkatok közé tartozott, akik előtt á szerelem és a szépség nyilatkoztatja ki a végső igazságokat; a szerelem és a szépség egyesült örök jelképe pedig a nő. Ilyen alkat volt Goethe is, 75 éves korában szenvedélyre gyullad egy kamaszleány iránt, s a megrendítő Marienbadi elégiában ezeket a sorokat írja:

In unsers Busens Reine wogt ein Streben Sich einem hohem, reinem, unbekannten Aus Danckbarkeit freywillig hinzugeben Enträthselnd sich den ewig ungenannten;

Wir heissen's: fromm seyn! — Solcher seligen Höhe Fühl ich mich theilhaft wenn ich vor Ihr stehe.

♦Babits e tömör rész értelmét nem tudja pontosan követni, sőt egy helyen félreérti, azért »rózában s szó szerint idéztem. Babits fordítása így hangzik:

„Ö testvér, most rálátok a Csomóra.

mely a Jegyzőt, Cuittonét s engeni, édes új stíletektől messzetarta” — szála —

„Hogyan követte toliatok beszédes sugalmazója szavait szorossan, míg a mienk nem simult üteméhez.”

Nem ütemről, nem formáról van szó, hanem a diktálóról, a sugalmazóról, vagyis az ihlet szoros követéséről, az átérzett, valóságos szerelem kifejezéséről. A dolce stil nuovo értelem szerint: édes új beszéd, megnyilatkozás.