Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - T. Prókay Éva: Dísztemetés (elbeszélés)

fogok bolondulni ebben a várakozásban. Rettenetesen megviselte az idegeimet. Hiszen én... a halálát kívánom. Valaki jött a folyosón. Üjra behunyta a szemét, gyorsan, mintha félne, hogy ezt a kívánságot kiolvassák belőle. A temetést is az állam fogja rendezni. Nem, nem szabad erre gondolni. Arra kell gondolni, hogy ott fekszik, nyitott mellkassal, hörög és küszködik az életért... arra kell gondolni, hogy éljen ... akarom ... hogy éljen .. . akarom . ., hogy... Rengeteg virág lesz, a miniszterek és mindenki eljön és borzasztó hosszú beszédeket fognak mondani. Az életéről fognak beszélni... az életéről... Ne­kem nem szabad most a halálra gondolnom. Most nem lehet. Ott fogok állni Luluval és aztán mindenki odajön és mindenkivel kezet kell fogni és az a lány nem állhat ott, még a közelembe se jöhet a tömegtől, a ko­porsó közelébe se jöhet. Hogy is jöhetne. Egy kis nővér a kórházból... majd sír, mint a többiek. Mindenki sírni fog ... Űristen, ezt nem tudom abbahagyni. Felállt és gyors, rövid lépésekkel sétálni kezdett. A lépései kopogtak a kőkocká­kon. Kip ... köp ... kip ... köp ... mint egy szív verése. Gábor szíve talán már nem ver. Fekszik és mozdulatlan. Hány óra lehet? A nyugdíjból meg fogok élni. Gábor miatt nem lesznek szűkmarkúak. A balatoni villa is megvan, az autót elviheti Lulu, meg a dolgozószobát. Legalább Lulu jönne. Most még őt is jobban el tudná viselni, mint a gondolatait. Újra az ablakhoz ment. „Azt akarom, hogy éljen”, mondta hangosan és tagoltan. „Nem igaz!” felelt benne valami sokkal élesebben. Valahol egy csengő berregett. Összerezzent. Mindjárt vége, nyugtatta magát, mindjárt vége és akkor tudni fogom. Szép meleg nap van. Szeptember. Szeretem az őszt, talán mert öreg vagyok. Igenis öreg! Nyugalmat akarok és csendet, tiszteletet, ne nevessenek a hátam mögött. És nemcsak én. Gábor is. Mit mondanak az emberek, a felettesek, a minisztérium, ha botrányt kever ez a kis szőke lány. Egy köztiszteletben álló ember nem vállalkozhat akármilyen kalandra. Megint berregett a csengő. Most mindjárt jön Bognár, mosolyogva, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ő még nem tudja, hogy semmi sincs rend­ben. Most kezdődik el valami, amit nem tud megakadályozni senki, semmi... csak ... a halál. Magában kimondta végül. Feszülten ült tovább és várt, már nem gondolkozott. Aztán meglátta a professzor arcát, elgyötörve a fáradtságbarázdáktól. Szét­tárta a kezét és mondott valamit franciául. Az idegen szó zenéje komor volt és ünnepélyes, megértette. Bognár átfogta a vállát, mert valami ijesztő, sikoly- szerű hang tört elő a torkából. Mindenki tisztelettel nézett rá. „Hogy szenved!” Senki sem gondolt arra, hogy ez a győzelem hangja. Feloldódott a gyötrel- mes feszültség, ami ezután jön, már rendezett, pompás és diadalmas. Díszteme­tés. nagyfejű virágok, hosszú özvegyi fátyol s az özvegy képe a lapokban. Gábor nagyon jó ember volt, nagyon jó férj, gondolta most már higgadtan. Egy évig fogom gyászolni. Megkönnyebbülten zokogott. Amikor az autóhoz kitámogatták, a bejárat felett már ott lengett a fekete lobogó. Felnézett rá, és a könnyein át úgy látta, mintha nem a gyászt, hanem a diadalt jelentené. 80

Next

/
Oldalképek
Tartalom