Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - T. Prókay Éva: Dísztemetés (elbeszélés)
Bognár azt mondta, hogy a személyzet nagyon szerette Gábort. Ez természetes, Gábor mindig, mindenkihez igazságos volt. De Bognár ezt úgy mondta, mintha mentegetné a lányt, igazolná a sírását előtte. Bognár, a belső munkatárs talán tud valamit, hogy Gábor meg ez a lány... a könyvet kiejtette a kezéből, de nem nyúlt utána. Érdekes, hogy erre sohasem gondolt. Gábor meg egy nő. Egy ilyen fiatal, még majdnem gyereklány. Miért ne? Ez a szőkeség itt járt-kelt körülötte, naponta látta a mosolyát, a fiatal testét, talán kellette is magát az a nő, sokat hallani ilyet, így akart karriert csinálni a taknyos, megfőzni az öreg professzort. Még mindig beszélnek odabent. A szovjet orvos nevet. Hogy lehet ilyenkor nevetm? A műtősnő azt mondta, hogy most készítik elő a műtőt. Meddig fog tartani? Délben biztosan túllesznek már rajta. Nem akarja látni Gábort, amikor a műtőbe megy. Ű nem akar búcsúzni. Az a lány azt mondta, hogy leveleket írt. Miért nem neki adta át a búcsúleveleket? Biztosan neki is írt, Lulunak... és még kinek? Ennek a lánynak? Nem, ennek személyesen mondott el mindent, az utolsó éjszakáján. Semmiesetre sem véletlen, hogy ez a lány volt vele az éjjel. Gábor kérhette, vagy magától ült be este a szobájába. Lehet, hogy négy napja éjjel-nappal mellette volt. Lehet, hogy már egy év óta mellette volt. Májusban egyszer Gábor este tizenegy után jött haza. — Gyalogoltam a szigeten — mondta —, nem is tudtam, hogy tavasszal ilyen szép a sziget. — Így mondta, gyalogoltam. Nagyon ió kedve volt. Együtt lehettek, Gábor és ez a szőke lány. Talán ha húsz éves. Fiatalabb, mint Lulu. Néha este telefonált. Hozzá nem hallatszik be, mit telefonál, és különben is olyan halkan beszél, azon a puha, megnyugtató hangján, de egyszer, mikor belépett, hirtelen befejezte és mosolyogva nézett a lámoába. ő akkor kérdezett valamit, nem válaszolt. Nem figyelt oda. Igen, az utóbbi időben sohasem figyelt oda. Szórakozottan evett és szórakozottan beszélt. Azt hitte, mindig a betegségére gondol. Nem bizos, hogy a betegségére gondolt. Egy ilyen késői szerelem veszélyes. Bognár kijött a betegszobából és megkérdezte, akar-e beszélni a professzorral. Az asszony riadtan nézte az idegen embert. — Nagyon fiatal — mondta tiltakozó hangon. Ilyen fiatal ember fogja Gábor szívét operálni? Az idegen megérezte a mondat értelmét, előreiött és mondott valamit. Bognár tanácstalanul széttárta a kezét, nem érlett franciául. — Én itt várok — mondta az asszony és az ablakhoz fordult. Elhatározta, hogy nem megy be újra a férjéhez. Fogalma sincs, mit kellene most mondani. Még hallotta, hogy ajtók nyílnak, emberek sietnek mögötte. Makacsul a kertet nézte, ahol sütött a nap és pár sárga levél hintázott végig a kavicsos úton. Vízsugár fröccsent fel a bokrok között. Beszívta a víz szagát. A kórházfolyosó éter- szagú volt és fülledt, sohasem szerette ezt a szagot. A kórházat sem szerette. A betegséget és a betegeket sem. „Tulajdonképpen Gábor egy olyan világban élt, amit én nem tudtam elviselni.” Ez a gondolat most nem volt megnyugtató. Abban a másik világban is emberek éltek, olyanok, akikről semmit sem tudott. Nehéz műtétek előtt a férje a kórházban aludt, ilyenkor Bognár telefonált haza, hogy ne várja. Több, mint tíz éve ez volt az életük rendje. Megszokta és nem is kívánt mást. Neki is voltak barátai, a szabónője, néha ő telefonált a kórházba, hogy délután leszalad a Balatonhoz. Kényelmes élet volt és zavartalan. Ez a lány ott a betegszobában megzavarta. Ö is Gábor másik életéhez tartozik. Most már biztosan elkezdődött. Elaltatják. Ügy fog aludni, mint ma reggel, nyitott szájjal, csapzott hajjal, sápadtan. És ha nem fog felébredni? Igen, most szembe kell nézni a lehetőségekkel, mi lesz, ha nem fog felébredni. Üjra mélyet szippantott a beáramló vízszagból. Émelyedett a gyomra. Egy feketét kellene inni, jó erőset. Gábor szobájában van egy kávéfőző, nagyon sok kávét ivott régebben. Mostanában nem iszik a szíve miatt. Az is lehet, hogy többet soha 78
