Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Molnár József: Készülődés (elbeszélés)

hozzátartozókat. Aztán bejött kilenc ember az oldalbejáraton; átmentek a ravatal túlsó oldalán szabadon hagyott előtéri részbe, ahol egy harmonium állott. Egy leült a harmóniumhoz, nyolcán meg körülállották. Megint nyílt az ajtó, bejött és megállt az előtér másik szabad részén egy szemüveges, jó húsban levő sudármagas ember. Amikor a szereplők így a helyükre találtak, megszólaltak az énekesek. Négy szólamban énekeltek, de olyan szépen, hogy minden másról meg kellett az embernek feledkeznie. Az öreg Ábrahám érezte, hogy a szíve is élvezi az énekszót, mert oda is elmarkolásztak hangjukkal az énekesek. Ez igen, neki is így énekeljenek majd.

A harmonium megadta a hangokat a következő énekhez; ez már nem hatott az öregre a bevezető ének varázsával. Aztán az énekesektől a tanácstól kiküldött sudármagas úr vette át a szót. Pap se tudott volna szebben zengő, hanggal búcsúztatni. Nem szólt belőle se porlepte ájtatosság, se szemforgató kene- tesség— A dolgozó ember életében — mondta, mintha csak társalogna a jelenlevőkkel —, legyen az tanult vagy tanulatlan, művelt vagy műveletlen, jómódban élő vagy szegény, az a szép, az a vigasztaló, hogy miközben a maga gyarapítására dolgozik, akaratán kívül is hozzájárul a világ gazdagításához. A mindennapi kenyerünk, a ruházatunk, a ház, amelyben lakunk, a zsebünkben megbúvó apró holmik és minden, amit birtoklunk — akár közösen, akár személyileg —, az mind-mind ilyen gyarapitó igyekezet eredménye.

Az öreg Ábrahám azért figyelt a szemüveges minden szavára, mert úgy érezte, hogy mindaz, amit a szónok elmond, tulajdonképp neki szól, neki, Ábra- hám Mihálynak. Legény kora óta motoztak benne ilyen érzések; ilyen érzelmi talajból nőtt ki az ő demokráciája. Persze, csak alaktalan érzések voltak, nem tudta volna soha úgy mondatokba formálni, mint ahogy a szemüveges úr tette. Erkölcse szerint az ember munkahelyén végezze el úgv munkáját, ahogy tanult- sága és képessége megengedi, otthon, a ház körül pedig, találja meg a rá váró munkát. Ő eszerint az erkölcsi mérce szerint élt. és hitt abban, hogy ez a mérce az egyetlen igazi raneosztó az emberek között. Ezért nem érezte magát alacso- nyabbrandűnek, akármilyen nagycímű emberrel került is össze.

— A halálnak is van ilyen megfellebbezhetetlenül vigasztalást osztó igazsága — folytatta a szemüveges ember. — Egyelőre nehéz megértenünk, hogy a legostobább és a legtudósabb ember élete is egyaránt elmúló mozzanat és egyben el nem múló örökkévalóság. Minden mozzanat természete szerint befejeződik, véget ér, lezáródik. De semmi az égvilágon, még a legjelentéktelenebbnek látszó mozzanat se tűnik el hatás és következmény nélkül a világból. Nemcsak materiális szerkezetünkkel vagyunk az örökkévalóság alkatrészei. Fennmarad munkánk, magatartásunk, cselekedetünk dolgokba átalakulva. Megmaradhat dolgunk — életünk művétől függően — a történelem lapjain is; leggyakrabban azonban jeltelenül rakódik le következő nemzedék örökséganyagába. Ki így, ki úgy, de mindenki beváltja magát ebbe az örökkévalóságba ...

E bevezető után kezdett csak a főkönyvelőről beszélni. Ezt már nem kísérte különösebb figyelemmel az öreg; nyilvánvalónak érezte, hogy az már nem neki szól.

Hazamenet megdicsérte fiát: nagyon jól tette, hogy elhívta erre a temetésre. Tetszett a szocialista temetés; nem hiányzott neki a pap. Kezdő vonatkísérő korában először a vasárnapi templomba járásról szokott le. A vonaton hallott papokról és apácákról szóló vidám történetek után még egy Pázmánynak se sikerült volna őt hitében megerősíteni. Mindezeket betetőzte egy középkorú pesti asztalossegéd, aki egyszer Kecskemét és Szeged között a félig megürült vonaton egyszerű szóval elmagyarázta, hogy eleinknek milyen hiányérzeteiből és félelmeiből keletkeztek a vallások. Aztán úgy lett, hogy nem léüte át többé templomuk küszöbét és papjuknak is csak messziről köszönt. Mindezektől függetlenül ködös formában mégis kívánkozott a továbbélés valamilyen változata után.

70