Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Pék Imre: Szigeten (elbeszélés)
PÉK IMRE SZIGETEN Ábris Pál felakasztotta magát. Előbb megjött a mezőről, kifogta a lovakat a kocsi elől, enni adott az állatoknak, a vetőgépben maradt árpaszemeket szétszórta a tyúkok között. Felesége talált rá, meg a nyolcéves kisfia. Fáért ment a szérűbe az asszony. Mikor a szín felé nézett, a szín nyitott ajtaján át látta, hogy bent egy bakancs leng a levegőben. Kiáltott a fiúnak, aki szaladva kést hozott a konyhából. A fiú apja térdét nyalá- bolta, míg édesanyja vágta a kötelet. Amikor elvágta, a gyerek is, és az apja is lehuppantak a földre. Az eszméletlen test élettelenül, magatehetetlenül zuhant. Ábris Pál csigolyája berepedt. Emberek jöttek a házhoz, valaki orvosért futott. Az asszony sírt, a kisfiú tágra- nyílt szemmel bámult a halálba ugrott apja fakókék arcára. Hallotta, amint az emberek azt mondják: tér vissza belé az élet. A kisfiú várta az apja arcán az életet, de az életet nem lehet látni, csak azt látta, hogy apja megemeli szempilláit. Orvos állt mellette, és mondta: megmarad. De mentő kell, kórház. Telefonáltak mentőért. A mentő elvitte Ábris Pált. A kórházban állapították meg a csigolyarepedést. Gipszágyba fektették. A falu élete egy-két napra felbolydult. Ábris Pálékról beszélgettek, tanakodtak az emberek, és suttogóbbra halkították a szót, amikor a kisírt szemű asszony, Ábris Pálné, elment egy-egy beszélgető csoport mellett. Érezte az asszony: róla, róluk van szó. De alig múlt tova egy hét, már el is felejtették Ábris Pál esetét. Eseménytelen, dolgos hétköznapok következtek, és a munka furakodott a szenzáció, a különös esemény helyébe. * A kórházi ágy fehér volt, és megsápadt Ábris Pál arca is. Egész nap a mennyezetet nézte, nem váltott szót senkivel. Magának való ember, ezt mondták róla egymás között szobatársai. Ha kérdezték, fukarul válaszolt, és később már nem is kezdtek vele beszélgetést. Hallgatott akkor is, amikor felesége hetente háromszor meglátogatta. Eljött ilyenkor a kisfiú is. Az asszony sírdogált, de nem panaszkodott, a kisfiú pedig édesanyja kezét szorongatta, és nézte apja túlvilágról tekintő arcát. Ábris Pál néha megsimogatta a gyerek fejét. Mikor elmentek a látogatók, a négyágyas szobában is magára maradt Ábris Pál. Az egyik reggelen külön szobába vitték a beteghordozók. Az új szoba kicsi volt, egyágyas. A beteg kérte erre a kezelő orvosát: mert itt, ahol csak egyedül lesz, előbb gyógyul meg a gerince, meg az idege is. Nem kell mások horkolását, nyögését hallgatnia. A következő látogatás után, búcsúzáskor ennyit mondott lekókadt fejjel a felesége: — Hát most egyedül maradsz Pál. Magadra, ebben a kis szobában. Ábris Pál nyelt száraz torokkal, az asszony elment, és ő újra a mennyezetet nézte. Felesége a látogatások idején sohasem említette az esetet. Miért is említette volna? Minek is háborítsa ezzel a beteget? És Ábris Pál sem kívánt erről beszélni. De most, hogy elment az asszony, újra hallotta a szavát: „Egyedül maradsz Pál." * Hóolvadás után, vető előtt érezte először az egyedüllétet. Addig nem gondolkodott sorsáról, nem is ért erre rá, meg miért is gondolkodott volna. Dolgozott: magának, a családnak. Senkire nem szorult, nem háborgatott senkit. Fahordáskor érezte 57
