Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Debreczeni Imre: Hepatitis (elbeszélés)
a recept is a kezében volt, de még mindig várt és pislogott. Látszott az arcán, hogy mondani akar valamit. Kérdően nézett rá. Végre megszólalt a legény. — Nem szoktam pletykálni, de Kati néni egyre azt pusmogja odakint, hogy az elnök valaki mást akar a nagysága helyébe. Beszélik, az új doktorral meg is állapodtak volna. Margit meglepetve kapta fel a fejét, faggatni kezdte a legényt, de az nem tudott többet. Hatszáz forintot kap Margit havonta. Nem sok, de ha nem volna, hiányozna. Magánprakszisát két éve feladta, a téesz megalakulása után az adót se hozta be. A házra kölcsönt vettek fel, mikor építették, ha meglesz az autó, azt is törleszteni kell. Az ember hozzászokik bizonyos jövedelemhez, nehéz egyik napról a másikra kevesebből megélni. Volt idő, mikor sokat civódtak a pénz miatt. Most élőiről kezdjék, öregségükre? Margit háborgott. — Látod, mondtam én neked mindig, ne húzz ujjat Szabóval, de beszélhetek én. De csak jöjjön be, megkapja tőlem a magáét! — Semmit sem kap meg. Én nem fogok senki helyett éjjel botorkálni. Vagy kijön véglegesen, vagy ... — Nem akarok itt öregedni — toppantott ingerülten Margit. Bizonyosan összevesztek volna, ha nem jön vissza Acsádi. Margit leplezetlen ellenszenvvel mérte végig, Acsádi úgy tett, mintha nem látná, mosolygott azzal a rideg, semmitmondó mosolyával. Acsádi mögött Kati néni óvakodott be. Nem, nem 5 beteg, hanem Dani, a fia. Másnapos, vallja ki Kati néni, többet ivott megint az elégnél. — Máskor is megtette már doktor úr — könyörög Kati néni. — Az isten is megáldja érte. Ha papír nélkül megyek haza, megint megver az istentelen. Hogy az a jóisten engem nem tud már magához szólítani, pedig mennyit imádkozok érte. A múltkor is a szomszédok szedtek ki a kezéből. Bár ne tették volna. Kati néni szipogott. Előbb neki, később Margitnak magyarázkodott, majd Acsádi elé tipegett. Az állt előtte mellén keresztbe font karokkal, akár egy szobor, mozdulatlanul. Egyszercsak megszólalt. — írd ki, nem bánom, de ez az utolsó eset! Érzi, arcába szökik a vér. Milyen alapon rendelkezik vele ez a kölyök? Ha nem sajnálná az öregasszonyt... De ismeri a fiát. Torkában gombócot formál a düh, fojtottan odaszól Acsádinak: — Ha volnál szíves és folytatnád. — Nem, nem — szabadkozik Acsádi —. parancsolj csak kérlek, és bocsáss meg, csak annyit engedj meg, hogy a következő két beteget. Az imént, hogy kint jártam, néztem meg őket. Hepatitiszesek. Margit őrá néz, ő Margitra. Hepatitis? — Kérlek, parancsolj—vonul félre, mikor a két ember bejön. Harminc körüliek, arcuk sárga, akár a viasz. Hepatitis? No, hiszen! Ismeri a két jómadarat, s azt is tudja, amit Acsádi nem tudhat, de nem szó', most azért sem, hagyja, hadd faggassa őket Acsádi. Hol dolgoznak, gázos-e a munkahelyük, mit ettek, együtt laknak-e? Két ízben őt is megtévesztette már a két jómadár, s ha az egyik anyósa ki nem kiabálja a minap a történteket, jóllehet harmadszor is félrevezetnék, s bár nem kárörvendő természet, most nem bánja. Margitnak is odaint a szemével, hogy hallgasson, hagyja csak Acsádit. Az vizsgálgatja a mihasznák nyelvét, szemét, szörnyen fontoskodó képet vág, aztán fellebbezhetetlenül kinyilatkoztatja: — Vitathatatlan hepatitis, kérlek. Latinul dobálózik a szakkifejezésekkel, szavaiból gőg csendül, ő csak áll, nézi és mosolyog. Tud már mosolyogni. — Te, talán, talán ... — sötétül el Acsádi képe, s volt professzorára hivatkozik, aki specialistája ennek a betegségnek. — Az én diagnózisom holtbiztos. Ennek a diagnosz- tálásában még sohasem tévedtem — mondja kérkedve. — Egén — mondja ő, s a két embert nézi, azok meg a pádlót kitartóan — Talán, ha volnál szíves — sürgeti Acsádi, s újra megdobálja latin szakkifejezésekkel. 41
