Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Perczel A. Károly: Erdő (regényrészlet)

csigolyasoi'l kiráncigálta a szőrtokjából. A vörös, kissé kopottas gerezna úgy vált le a kis állatról, mely külső éke nélkül egyre szánalmasabban hatott, mint valami ruha. Pár perc múlva egy nyeszlett, összekunkorodó, idétlen, torz lény hevert ott, pőre lábakkal, vékony farokkal és bambán kidülledő szemekkel. Nem volt az se róka, se bárány, se kutya, hanem valami váz, vagy alapanyag, valami közös, kialakulatlan lényeg, amelyet éppen megkülönböztető formájától, vagyis igazi valóságától fosztottak meg.

Zoltán egykedvűen szemlélte a műveletet s a csüggesztő eredményt, mely az embert is jelképezi, a csontot, a húst és a szerveket, amelyeknek valódiságát mégiscsak a külszín határozza meg. S újból arra gondolt, hogy ő művész szeretne lenni, festő, s az lenne a hivatása, hogy ezt az örökkévaló, múlandó, de mindig döntő külszínt megragadja a maga látszati szépségében. Minden a látszat — merengett. S az ember dolga, hogy a látszatot gazdagítsa; a kultúra is a látszat rendszere, mert ha a lényeg akar a felszínre kerülni, akkor minden elszürkül, unottá, lapossá, esetleg kiábrándítóvá válik, amiért nem érdemes élni. A lényeg ez a húsgöngyöleg itt, amely róka volt s mely nem sokban különbözik az ember iényegétől.

A vadász kiteregette az asztalon a rókabőrt, néhány szöggel megrögzítette négy lábát és a farkát s aztán nyers belsejét beszórta fahamuval, amit közben Hegedűs hozott ki a konyhából.

— A testét meg bedobom az ólba a kocának — mondta a főerdész. — Szoptat s ilyenkor rágása van — magyarázkodott —, kell a hús neki.

Zoltán dermedten nézte, hogy mit mível.

— A koca megeszi a rókahúst?

Hegedűs mosolygott.

— Nézze meg! — S amint bedobta hátrább az ólba, abban a pillanatban vad röfögés, kéjes morgás és szapora csámcsogás hallatszott. Zoltán odamerészkedett, de egy kis émelyt is érzett a gyomrában. A disznó, amely lehetett vagy másfél mázsás, kéjesen hörögve falta, marcangolta a vézna kis testet, még a koponyáját is. szinte látszott apró, hunyorgó szemén, hogy minden porcikáját az önfeledt zabálás gyönyöre járja át.

Viola elfordult e látványtól, s mert látta, hogy egy kissé Zoltán is undorodik tőle. nem annyira borzadva, mint inkább a jelenet csúfságától viszolyogva jegyezte meg:

— Ez egy kicsit nekem is sok — emelte rá mély, szürke szemét a fiatalemberre, s kedvesen fintorogva elnevette magát.

Zoltán boldog volt, hogy egy kissé vele maradhatott, mert valamennyien az ólhoz: sereglettek, és így volt alkalma néhány szót váltani vele.

— A természet könyörtelen — próbálta szóra bírni az asszonyt, aki, férjéhez igazodva, úgy látszik, maga is elég hallgatag természetű volt. — Még egy félórája boldog családanya Volt ez a róka, s most... — s az ól felé mutatott, ahonnan a csámcsogás, csontrecsegés egyre élesebben hallatszott.

— Igen — mondta Viola —, ha nem erre jön s nem fut bele Péter puskacsövébe, most ő enné valamelyik csirkénket a kölykeivel... — S szeme körül a szeszélyes és értelmetlen sorsszerűség tudata hajszálnyi ráncot vont. Vagy csak hunyorított a napfényben. Zoltán ittasan szemlélte őt, s hogy meghallotta újból a hangját, s ez neki szólt, megdobbant a szíve. Tekintete gyorsan és lopva futott v§gig az asszony alakján, még a szandálban édesen egymáshoz simuló lábujjai is elbűvölték, s a puha, pettyes szoknya, mely engedelmesen idomult testéhez, kirajzolva combját, ölét s hasa enyhe domborulatát. Legszívesebben azonnal leborult volna előtte, hogy mindent bevalljon. magányos képzelgéseit és gyötrelmét, s a leküzdhetetlen vágyat, mely újra felcsalta őt. is a hegyek közé, csakhogy őt láthassa.

— Itt nyaral? — törte meg a percnyi csöndet Viola, mert az igazi nők biztos érzékével azonnal felfogta a fiatalemberből áradó delejt és érzelmi telítettséget. Persze, ennek jelentőséget nem tulajdonított, mint aki megszokta, hogy a férfiak megnézik őt, s nyilván meg is kívánják. De ahogy a kérdést föltette, ő is belesüllyesztette Zoltán tekintetébe az övét, mint aki minden rossz gondolat nélkül, de azért félre25