Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Káldi János: A Garam-parton, A töprengés virága arcomon, Danka Márta, Adriana, Álmaimban is sír már a nádas, Feljegyzésféle, Fametszet, Egy balatoni képeslapra (versek)

FELJEGYZÉSFÉLE

Idejutottam, ahol alig járt élő.

A jég zeng itt szüntelen, mint az orgona.

Mégis

maradok a helyemen,

az iszonyatos magasban, a kö-zúgású fájdalomban. Kín-koszorúmat megigazítom, hogy most már halálig viselni tudjam.

Ez a táj már az emberin messzire túl van; nincs kéksége, melege; ez már az új, XX. századi Olajfák hegye. Megtudja-e valaha valaki, hogy erre jártam az éggel-egybeforrt világban; megtudja-e valaha valaki, hogy lelket-szétőrlő magányomban halhatatlan rózsákat zokogtam?

Sose készültem ide.

De nem volt más út.

Viszi a szél — lezárt szemem előtt — a holdfényes hóvilágot, szomorú-hangú vihar fú.

Mert arra tanított anyám: megbocsátok.

De nincsen alku.

FAMETSZET

Láttalak titeket, ahányszor hazamentem. A kendőtök virított a szeptemberi napsütésben az ismerős-illatú répatábla fáradt-zöld végtelenjében. Körülöttetek égbe-nyúló fák; a levelükre rárakódott vastagon a por és a kocsizörgés. Ahányszor arra jártam, mindig gondoltam valami szomorút és szépet rólatok. Ahányszor ott mentem el, mindig elolvastam lábatok nyomát, s nagyon fájt a szívem.

De itt van már a zord villogás. Itt van az ékszeres füvek és kórók világa. A megmérhetetlen némaságé. Vajon, hol vagytok ti? Négy-öt falu föl-földerengő, vadvirágokat idéző szépségei? Hova tűntetek? Hol száll föl beszédetek cérnavékony, hófehér-bánatú füstje? — Csak a faágak rácsa zörög. A kőkemény idő szinte havat szór. Tovaszállt madárgyors kezetek az elcsöndesült, méla domboldalakról. Széttépte a szél őszi-égszínű éneketeket. Leszakadt a földre a hideg.