Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Lepedő a toronyban (elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN: LEPEDŐ A TORONYBAN — Mi lesz velünk, Pál? —• Hallgassatok! Tuba Pál két hete tért meg a frontról, hogy ő vénségére, meg vesztére vissza ugyan nem megy; hiába doboltatták ki hogy a szökevényeket a Kenderes kertek alján fölakasztják. Akármerre ment, körülötte rajzot tunk az utcán. A feje a kalap alatt fekete kendővel volt átkötözve, mert agyonhűlt a fronton; a jobb hüvelykujja meg csontot vetett a sok lövészárok kiásásától, s apró, kék csonkká zsugorodott. A négylevelű lóhere alakú templom elé, a hátvédnek hagyott magyar katonákra mutatott vele, tele aggodalommal. Ha ezek a katonák kilőnek majd az oroszra, az visszalő és vége lehet az egész falunak. Az asszonyok rácsimpaszkodva jajgattak, vagy a kezüket tördelték a kötényük alatt. A gyerekek nem engedték el az asszonyok szoknyáját, rángatták, s futottak mellettük; a vénemberek, egy kerítés tövében gubbasztva, összevissza hadarták az imádságot. Olykor belesírtak: —- Hát meghalunk? Meg? — Ó!-— Hol a lepedő? — kérdezte Tuba Pál. — A lepedő? Hol is? — A lepedőt! — kiáltotta Tuba Pál. — Nem értitek?! —• Itt van, Pál. — Ide, ide! Kisütött a nap, s a húsvét előtti meszeléstől elsápadt házak szokatlanul éles körvonalat kaptak. Tuba Pál elvette a lepedőt egy asszonytól, mocskos kabátja alá gyűrte, s megfenyegetett bennünket: nehogy valami bolondságot csináljunk félelmünkben, míg odafönt lesz!... Nagy csizmái félelmetesen zuhogtak fölfelé a torony falépcsőin, olykor megállt, nem vitték föl egyfolytában a lábai. Aztán a plébánosra figyeltünk. A tornyot mutatta. Tuba Pál szétteregette a toronyablak mögött a nagy, fehér lepedőt. Először a hátára, meg a kalapjára csapkodta a szél; mintha valami tört szárnyú angyal kepesztett volna odafönt, éggel és földdel viaskodva. . . Végre kicsapta zászlónak a lepedőt a torony ablakán. Letérdeltünk a plébános köré; a szélütött Kiss István csak állni, vagy feküdni tudott, hát hasradőlt, de még az imádság közben fölemelték a legények, mert azt hittük, bogy haldoklik. A leánya mondta, hogy csak hagyjuk, ő tudja... Tenyérnyi lyuk éktelenkedett a lepedőn, a szél olykor fölosapta a keresztig. Tuba kinézett a toronyafolakon, hosszan, a patak felé, kalapját a fejére szorította. Aztán ledöngött a lépcsőkön. Lentről is megnézte a lepedőt. Egyik sarka nagyon lógott, ez nem tetszett neki: — Lehet, hogy az oltárterítő jobb lett volna. Meglehet. — No és láttad az oroszt, Pál? — Láttam. —- Sok van? — Sok. Nincsen annyi falevél. Semmi sincsen annyi. — És jön? — Jön. 22
