Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Németh László: Jegyzet a füredi beszédhez

bajos itt mondani, de ha az ifjúság 70—80%-a elér az érettségiig, akkor úgy gon­dolom: mindenki elért, aki csak elérhet. A célt, hogy minél több érhessen fel, az alapoktatás javítása, a tanyai kollégiumok felállítása stb. természetesen első­sorban segítheti elő. A pedagógushiány azonban az ilyen magas fokon nivellált társadalomnak mindig betegsége marad. Akkor is, ha a kívánatos létszámot képesített oktatók­kal tölthetik fel. Ha az oktatásidő óvodától egyetemig átlag 16—17 év lesz, hárommillió ember képzésére körülbelül negyedmillió emberre lesz szükség, s ennyi pedagógusnak való (a felnőtt lakosság 5—6%-a) kérdés, van-e egy ország­ban. S hány megy abból tanárnak, s tanítónak? Az igazi korlát itt tán nem is a képesítés (képesítetlenek közt is lehet sok bevált tanító), inkább a képesség. S mint máshol elmondtam már (a magam iskolaorvosi, egészségtan tanári múl­tamon okulva) én még növelném is a „képesítetlen”, nem pedagógus tanárok számát; persze nem a semmihez sem értőkét, hanem akik (mint a mérnökök a technikumokban) az élet egy szegmentumát, egy-egy foglalkozást képviselnek az iskolában. Hogy a természettudományi szakokra tanárnak sok gyenge ember megy (gyengébbek, mint a nyelv-történetire), ha így van, nincs mit csodálkozni rajta. Az ilyen érdeklődésű ifjúság színét lefölözte már a Műegyetem, az Orvos­kar, a TTK vegyész, fizikus, alkalmazott matematikus része. De szerintem épp ezért kellene megengedni, hogy más egyetemet végzett emberek, ha pedagógus­voltuk kiderül, részben vagy egészen visszakanyarodhassanak az iskolába. A középiskola dohos, bölcsészlevegőjére egy-egy jó kinti ember az érdeklődés ab­laknyitása. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy az eldugott vidékek, tanyák alap­fokú iskoláitól eltekintve, oktatásunk gyenge tagja a középiskola, s amire leg­büszkébbek lehetünk: az egyetemeink. A középiskola viszonylagos gyengeségé­nek oka lehet: gyengébb gyerekanyag, a tanárság rosszabb képzettsége, az iskola­típus megoldatlansága. Első pillantásra valószínű is, hogy az ifjúság 50 százalé­kába, melyet a gimnázium szítt fel, több gyenge került bele, mint a régi 5—10-be. Csakhogy a régi gimnázium ifjúsága a maga osztályának épp oly nagy hányada volt, mint ez az 50 az egész lakosságnak. A tanárok színvonala a Horthy-korszak alatt, az előző korhoz képest, észrevehetően esett. Apám idejé­ben a jelesekből lettek a tanárok, később a rossz fizetés, a kívánatosabb pályák sok embert sodortak másfelé. A nagyobb fegyelem, módszeresség azonban már akkor is ellensúlyozta bizonyos fokig a szabadjára engedett minőséget. S ma (ezt a beszélgetők is elismerték) csak a természettudományi karon aggasztó a helyzet; történeti, nyelvi szakokon a sok lányhallgató, a bölcsészfajta kiirthatat- lansága, a túljelentkezés jóvoltából a választék nagy s kitűnő. Amennyire megfigyelhettem, itt Pesten legalább, az a baj, hogy az iskola nem tud a sokfele, s néha rosszfele figyelő ifjúság érdeklődésének az irányító­jává lenni. De hát hogy lehet olyan rossz, mint mondjuk, kérdeztem, ha nevelt­jeink a kitűnő, sokat kívánó egyetemeken meg tudnak felelni? S honnan kapjuk mi írók, s annyi más terület, azt a rengeteg érdeklődő embert, ha az iskola nem kelt érdeklődést? A kórusban jött válasz: az iskolán kívüli oktatás, TIT, könyv­kiadás stb. dicsérete volt. Az emberek nevelődnek az iskola ellenére is. Ez a vá­lasz, úgy hiszem, túl szigorú. A középiskola útját azonban én is arra látom, hogy mint tájékoztató, mondhatnám pályaválasztó iskola, az önművelés, ismeretszer­zés, képességfejlesztés életbeli lehetőségei s a hagyományos tananyag közt szo­rosabb kapcsolatot teremtsen: olvasókat, tárlat-, múzeumnézőket, zeneértőket, technika—természettudomány vívmányai iránt érdeklődő, fabrikáló, ügyeskezű embereket neveljen. 110

Next

/
Oldalképek
Tartalom