Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Szabó Miklós: Európa és a kelte irodalmi hagyomány
SZABÓ MIKLÓS EURÓPA ÉS A KELTA IRODALMI HAGYOMÁNY A kelták az ókorban igen jelentős szerepet játszottak az európai történelemben, így a római kor előtti Pannónia történetében is. A közfelfogásban római eredetűnek tartott nagyobb városi településeink jó részét a kelták alapították már a rómaiak előtt, így Savariát, Scarabantiát, Arrabonát, Aquincumot, Brigetiót stb. is. Az újabb településtörténeti és helységnév-kutatás mind több kelta vagy kelták előtti nyomra talál egészen jelentéktelen és ismeretlen kis községek eredetkutalása közben is. Ezek a nyomok mind azt igazolják, hogy a kelták az i. e. IV—III. században igen intenzív gazdasági, ipari és kulturális életet éltek a Dunántúl területén is, s amikor a rómaiak tartományukká tették ezeket a területeket, már csak tovább fejlesztették az előttük kialakult szálláshelyeket, településeket. így a történelmi kontinuitás alapján Pannónia hagyománya nemcsak a római korig nyúlik vissza, hanem korábbra: a kelták és illírek korára is. Ezért tartjuk szükségesnek helyet és publicitást biztosítani olyan írásoknak is, amelyek közvetve vagy közvetlenül ezzel a hagyománnyal foglalkoznak, mint a jelen tanulmány is, amelyik adalékul szolgál a nagymúltú kelta nép, pannóniai elődeink közelebbi megismeréséhez. (Szerkesztő) I. Jeles költő-műfordítónkat, Rákos Sándort, aki az ókori Kelet ékírásos eposzaival és lírájával ismertette meg a magyar olvasóközönséget, valamelyik irodalmi lapunk azzal tréfálta meg, hogy ó-kelta költemények átültetési munkálataival gyanúsította. Ezzel mintegy azt a kuriozitást tükrözte, amit a keltaság a XX. sz. Európájában jelent. Ezt a pozíciót igazolni látszanak azok a felmérések, amelyeket 1940 óta a ma élő kelta népeken hajtanak végre. Az angol és kevésbé a francia hódító törekvésekkel szembeni ellenállás hosszú időn keresztül a nemzeti nyelv fennmaradásáért vívott harcban is kifejeződött Írországban, Skóciában, Walesben és Bretagne-ban. De már szinte ezzel párhuzamosan a felejtés jelei is mutatkozni kezdtek. A XIX. sz. elején kihalt a cornwall-i kelta dialektus, és 1946-ban a Man szigetit mindössze 20 öregember beszélte. Majd hiába győzött az ír szabadságmozgalom, és hiába erőltette a kormányzat a nemzeti nyelv bevezetését, ma mindössze 3000-re tehető a csak írül tudók száma, a lakosság többi része kétnyelvű, és ezek 76%-a már az angolt tartja anyanyelvének. Hasonló a helyzet Skóciában, ahol 1951-ben 94 282-en beszélték a skót- gael dialektust, de mindössze 2652 nem tudott angolul. 1931-ben még kb. 30 000 skót élt Kanadában, akik mindent megtettek nyelvük ápolásáért, 1951-ben már csak 6789-en ismerték anyanyelvűket. A talán még szívósadban ellenálló walesiek USA-ban és Patagóniában alapítottak telepeket, ahol 50 éven keresztül a belső házasodásra is ügyeltek; ma vége a nemzeti jellegnek. A kép Bretagne- ban sem sokkal biztatóbb. A „legírebb” költő, Yeats angolul verselt, és ugyanezt tette a walesi Dylan Thomas. A breton tradíciók hordozóinak — Roperzh Er Mázon, Tanguy Mal- manche, J. P. Calloc'h — franciára kellett fordíttatni műveiket, hogy honfitársaik között visszhangra találjanak. 102
