Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Petrován Oszkár: A pszichológiai szemléleti mód érvénesítése az irodalmi értékelésben
és ismét visszakövetkeztethessen emberi-művészi teljesítményére, a műre, az elsőnek említett, elismert vagy elhallgatott, alkotó-mű egységen keresztül. Mit is tettek ilyenkor lényegében az irodalomkutatók, kritikusok, történészek? Alapjában véve a személyiségpszichológiai kutatás egyik igen gyakran alkalmazott módszerét érvényesítették: az életmenet és a mű elemzéséből, tehát a produktum empirikus vizsgálatából vontak le alkotáspszichológiai következtetéseket, és ezeket nevezték el irodalomtörténeti tudományos megállapításoknak. Az irodalmárok Aranytól Gyulaiig, Szerb Antaltól Bóka Lászlóig, Szauder- től Klaniczayn keresztül Palkóig — mind lényegében és kivétel nélkül pszichológiai személyiség- és alkotáselemzésre vállalkoznak, és kísérlik meg azután az író és saját személyi élmény-emlékeik kifejezését társadalmi arányokra kiterjeszteni. Ez a munka számtalanszor igen eredményes: az ösztönösség érzékenységével igen sokszor sok lényeges jegyet ragadnak meg. Kortársak esetében a transzduktív-analógiás élmény-következtetések intellektualizáltabb, cerebrali- záltabban csökkent intenzitása olykor a problémák higgadtabb felismeréséhez is vezethet. Olykor azonban éppen előítéleteket is implikálhat. Más korok alkotásaival szemben pedig amennyire nehézséget okozhat az élmények közvetlenségének lehetetlenülése, annyira hasznos lehet a történeti távlat. Azonban a kritikai műveknek akár személyiségértéke, akár társadalompszichológiai értéke — így tehát valóság—igazság-értéke is — ösztönösség esetében a kedves vagy kedvező véletlentől függ. Lassanként köztudottá vált, hogy ,,a beszéd arra való, hogy gondolatainkat eltitkoljuk” — a művészek olyan személyes és társadalmi helyzetekben éltek hosszú időn keresztül, hogy énes élményeik társadalmi értékű művészi kifejezésére törekedve valóságtükrözésük művészi kifejezése szinte „rejtjelzetté” vált. A kortársak, a későbbi korok olvasóinak, műélvezőinek számára mintegy meg kellett fejteni a „szimbolikát”. Kritikusok és interpretátorok erre vállalkoztak. Legtöbbször ösztönösen. Egészen természetes annak az igénynek elterjedése, mely egzaktabban, konkrétabban, megbízhatóbban, valósabban akar többet tudni arról a tartalomról, amelyet egy mű nyíltan vagy burkoltan kifejez, tehát a mű keletkezésének körülményeiről, az alkotó élmény-feszültségéről is. Így a pszichologizálás nem újdonság az irodalomban. A Dilthey, Spranger, Husserl, Brentano stb. neveihez kapcsolódó irányzatok pszichológiai, introspekciós, beleélő, megértő szemléleti módjai válnak alapjává annak a szellemtörténetinek nevezett irányzatnak, amely a német neoromantika alapjain részint az álmok világába, az érzések színes révületébe, részint pedig a magukat mélylélektaninak minősítő vagy nevezni akaró értelmezési kísérletek útvesztőjébe torkollik. Nincsenek véletlenek! Legalább is sokkal kevesebb az ilyen véletlen, mint amennyiszer jelenségeket annak minősítünk. Nem véletlen, hogy a freudizmus — minden berzenkedő oppozíció ellenére világméretekben elterjedt. Nem véletlen sem a természettudományi igény, sem az epigonok pansexualizmusa: a pszichológia és az élet emberi értelmezése akkor nemrég élte meg a biológia diadalait; ugyanakkor egy teljesen irracionális em- bert-társadalmat pusztító újrafelosztás vérgőzös légköre juttat el sokakat az élet szimbólumát kifejezni vélt szexualitáshoz, és a halálösztönt jelképesen kifejező pusztító aggresszióhoz. Nem véletlen tehát az sem, hogy az írók közül is számosán jutnak el ugyanide. Egyesek „ösztönösen”, maguktól, hiszen mindez „a levegőben lebeg”, a legtöbben azonban tudatosan, közvetlenül vagy közvetve Freud epigonjaként. Nem véletlen tehát az sem, hogy kritikusaink között is akadtak, akik — az 96
