Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Személyiség-vázlat Gelléri A. Endréről

munkára vállalkozni a tények kényszerének engedve, mert „csak” interpretá- torai leszünk Gellérinek önmagának. Ha ő mert és tudott őszinte lenni s elsősorban önmagához, mi sem riadhatunk meg az ő művészi eszközökkel történt „önleleplezését” a tárgykörre illetékes szaktudományok nyelvén közérthetően megszólaltatni. Erre annál inkább szükség van, mert az irodalomtudományi értékelési törekvések — pedig rengeteg van — olyan ellentmondásokba ütköznek, akár egyes műveit, akár egész életművét vizsgálj ák-elemzik, amiket megnyugtatóan sem feloldani, sem megoldani nem képesek. Mi itt külön-külön ezekkel az értékelésekkel nem foglalkozhatunk — ezt más tanulmányban kívánjuk áttekinteni — legfeljebb főbb bibliográfiájára utalhatunk —, pedig igen jelentős irodalmi kommentárok foglalkoztak Gellérivel Komlós Aladártól kezdve Kosztolányin, Halász Gáboron, Illés Endrén, Kardos Lászlón, Füst Milánon, Várkony; Nándoron, Németh Lászlón, Ungvári Tamáson át egészen Sötér Istvánig és Déry Tiborig, hogy csak a legfőbbeket említsük a szinte végeláthatatlan nevek sorából.

Persze e kényszerű mellőzés nem jelenti még e tanulmányban sem egyben a sok irodalomkritikai megállapítás figyelmen kívül hagyását is, sőt összkon- cepciónk erősen támaszkodik rájuk. Az eddigi méltatásokkal való érdemi és külön foglalkozás ugyanis csak monografikus feldolgozás esetén lenne megvalósítható, nem pedig egy szűkre szabott tanulmány kereteiben. Másrészt azt is meg kell jegyeznünk, hogy ezek az irodalmi elemzések, fejtegetések, vélemények bármilyen alaposan gyúrják is masszájukat, sem egyenként, sem együttesükben nem vezetnek kielégítő megoldáshoz. Ez természetes és érthető. Az irodalomtudomány eszközei, módszerei, jelenlegi szemlélete nem elegendő sem normál, még kevésbé patologikus személyiség-struktúra és belőle fakadó, táplálkozó életmű föltárásához. Éppen ezért az irodalomtudomány sokat nyerhetne azzal, ha szemléletét és módszerét komplexebbé tenné a pszichológiai tudományok eredményeivel, annál is inkább, először, mert a személyiség vizsgálatára mindenekelőtt a pszichológia hivatott, másodszor pedig a művészi alkotás genezise is legfőképpen és legjobban pszichológiailag közelíthető meg, és harmadszor, mivel ez nem kirekeszti, hanem kiegészíti, sőt legtöbbnyire magába foglalja — túl az esztétikáikon — a történelmi—társadalmi szempontokat is, mert ahogy Gegesi Kiss írja, az ember, így az alkotó ember is, biológiai és társadalmi formációk egysége, amelyben az ép biológiai és ezen belül ép anatómiai és fiziológiai alapokon érvényesülnek a társadalmi formációk normális személyiség- fejlődés esetében. (1963.)

Gelléri személyiségének a megközelítéséhez még maga a pszichológiai vérte- zettség sem igen elegendő, mert személyisége túl van a normál-variánson, így csak patopszichológiailag tárható föl. Gelléri maga érezte ezt a legjobban, hiszen talán ezért írta meg rövid élete utolsó szakaszában — mintegy a többi művének elemző foglalataként — az Egy önérzet története c. önéletrajzát, s amely csak halála után 12 évvel, 1957-ben került nyilvánosságra felesége bevezetőjével. A közreadó rövid előszavában kifejti, hogy „félelemmel és szorongással” bocsátja közre ezt a hagyatékot, a művet ugyanis „veszedelmes”-nek ítéli, mert főleg attól fél, hogy 16 éven aluliak pornográfiát látnak majd csak benne, vagy mert Gelléri szenvedélyes ítélete — amit közbejött halála miatt már nem volt módja revideálni — érdekelt egyeseket sérthetne. Ezek miatti aggodalmában élt a csonkítás jogával is, s ezen felül még az élő szereplők neveinek is csak a kezdőbetűit írja ki.

A közreadónak valóban meglehetett minden oka a „félelemre és aggoda34