Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Erich Landgrebe: Szalmaszál a tengerben (Elbeszélés. Ford.: Szabó Jenő)
ERICH LANDGREBE: SZALMASZÁL A TENGERBEN Az öregember a fatörzsön guggolt, amely a másik hárommal a ház alapjához négyzetalakban volt összerakva. Nikkelkeretű szemüveget viselt, amelynek szára ronggyal volt áttekerve, az üvege pedig olyan piszkos, mintha csak azért viselné a szemüveget, hogy ne lásson rajta semmit. A jobbjában tartott éles baltával a combjai között levő fatörzset faragta és a szőke forgácsok csak úgy repkedtek a kormosnak látszó mező levegőjében. Akkor láttam először kopaszra nyírt fejét, fehér szakállát, piszkos zubbonyát, amikor gépkocsimmal elhajtottam előtte és mindjárt el is felejtettem. Az országutat szinte felszántották a járművek, a mezők letaroltak és agyon- taposottak voltak, én néhányszáz társammal abban a szörnyű pusztítási műveletben működtem közre, amely a visszavonulásnak rendszeres következménye. Most már csak kevés jármű járt az úton. az ország maga halott volt, megöltük, hogy ne maradjon belőle annak, aki utánunk idejön. Át kellett engednünk a közeledő ellenfélnek, de azt akartuk, hogy amit itt talál, az még a semminél is kevesebb legyen. Megszoktuk a rombolást, nem vesztegettünk munkánkra egyetlen gondolatot sem. Parancsot kaptunk és mi hozzászoktunk a parancshoz és ahhoz, hogy engedelmeskedjünk neki. Azt hittük, ez az egyetlen lehetőség. Az alacsony, erős házakat, amelyek egész télen át védtek bennünket esőtől, hótól, fagytól, felrobbantottuk vagy felgyújtottuk. A lakosság velünk együtt vonult el, kocsijainkon, parasztszekereken, vagy gyermekkocsiba hányt motyójával, gyalog. Már senki sem sírt. Mióta a közelükben voltunk, tudták, hogy a végnek el kell jönnie, így vagy úgy. És most meg is érkezett. Egy nappal később ismét a rét mellett vitt el az utam. A nikkelpápaszemes, fehérszakállas öregember egy félméterrel magasabban ült négy egymás fölé rakott fagerendán. Ezek a fatörzsek már nemcsak az alaprajzát jelölték, már kezdetei voltak helyiségnek, egy háznak. Az öreg baltája villámgyorsan dolgozott a combjai között levő fatörzsön. Megálltam, dolgom nem volt sietős, a robbantásokat már gondosan előkészítettük. Odaléptem az öregemberhez, aki fel sem nézett munkájából. Acs- baltájának csapásait szinte hihetetlen pontossággal irányította. Ott guggolt, ahol két fatörzs derékszögben találkozott. Az egyikre csapot faragott, amelynek bele kellett illenie a másik törzs vájatába. Köröskörül nyers törzsek feküdtek a mezőn, egész hegyek. Az öreg ott ült a növő ház falán, amelynek egyre magasabbra kell nőnie, míg csak a tetőéihez, azután pedig a szarufákhoz nem ér — ha lesz hozzá elég idő. — Hagyd abba! — mondtam. — A levegőbe repítünk mindent! — Ház lesz — felelte, mintha nem hallotta volna szavaimat. — Látom — mondtam. — Bár még sohasem láttam, hogy úgy építsenek házat, ahogy ti teszitek. Először látok ilyesmit. De most hagyd abba, nincs értelme annak, hogy építs. — A fiam huszonöt éves •— mormogta az öreg. — Egy lánnyal járt, mielőtt bevonult. A lány most nálunk van. 37
