Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)

betegtől főleg abban különbözik, hogy — ha akarja, vagy gondolja, hogy akarja — minden pillanatban levetheti a maszkot, a sminket, a parókát, s tisztességesen elsíratja magát, mezítelenül, kicsinyen, ráncosán és elhagyottan, viszont a si- zofrénikus ezt nem teheti, mert egyszerre több világhoz van odaszögezve. A boldogok lélekben nyomorultabbak. S boldog a boxbajnok, aki a szorítóban a boxbajnok szerepét játssza, s ugyanakkor valóban az is. Boldog a kis vállalat főkönyvelője, ha eljön, hogy délután egymagában túlórázzon s igazi számjegyeket ír, de három nullával többet képzel utánuk, dollárokban is s a valparaisoi kávétröszt főnökének szerepébe képzeli magát, akit az igazgatóság fehér villája előtt Cadillac-ja vár, amelynek üléseit valódi leopárd bőr borítja — a mérleg f>edig valóban stimmel s a túlórázás jutalmából három pár harisnyát vesz a feleségének, a fiának háromkerekű biciklit, magának pedig egy kisrostélyost és két üveg sört engedélyezhet, hogy aztán az elsejét újból krumplisalátás virslivel várhassa be. S boldog a gimnazista, aki az mkák császára. Cook kapitány, a Patyomkin tengerésze, főként azonban Anita Eckberg titkára s ugyanakkor Gagarin, ha útközben valóban elsajátította az egyszerű hármasszabályt, amelyet majd az életben oly gyorsan kell elfelejtenie, hogy ne túlságosan akadályozza, ha véletlenül nem éppen a műszaki karra iratkozik, mert akkor még öt évig kell manipulálnia vele. Jó nekik, a boldogoknak. Ha azonban a körülmények úgy fordulnak, hogy szerepünket játszva lövöldözni kezdünk a puskákkal, igazi halottak hevernek az utcakövön, vagy a félresikerült elvetélés miatt csupán a szülészorvos kése fenyeget, a játék visszavonhatatlanná válik. Ez akkor már nem játék. Akkor lassacskán lehűlünk. Sőt esetleg még szembe is nézünk a tényekkel. Vagy megpróbáljuk, hogy szembenézzünk. S ez néha tán még sikerül is.

Hirtelen elhallgattál s hagytad, hogy Éva tovább játssza Jeanne d’Arc szerepét, de aztán a szavába vágtál s magyarázni kezdted neki, hogy te mit gondolsz.

Semmit sem értett belőle. Azt mondtad neki, hogy Spartacus felkelése idején, Rómában egy férfi ugyanígy magvarázgatta a nyoszolyánál egy lánynak, hogy a lényeg nem mindig lényeg, s hogy így történt ez benned is, a guillotin előtt. Hogy elismered: nem tudod, mit tennél, ha magyar vagy, de talán épp ezért tisztábban látsz, kevésbé szédülten, s pontosabban, mint ő. Egyáltalán, jobb volna, ha lecsillapodna, mondottad, ha hazamenne s elfeledné, hogy valaha is pisztoly volt a kezében, s ha megvárná, amíg a lövöldözés véget ér. De ő, aki nyáron még azt mondta neked: semmit nem gyűlöl úgy, mint a politikai frázisokat, most valahonnan önmagából kezdte előráncigálni őket, sőt meggyőző hangon, bár kevésbé meggyőző érvekkel hajtogatni kezdte őket, úgyhogy neked az volt a benyomásod: jól játszott előadást látsz, eközben azonban minden pillanatban tudtad, hogy mindez színpad, ő pedig színésznő.

— A legnagyobb valószínűség szerint közülünk mindenkinek el kell játszania a szerepét — szaladt ki végül rezignáltan a szádon, mert hirtelen elfáradtál. Ö pedig, mint akinek elevenére tapintottak, elsápadt, szó szerint értelmezett mindent s haragosan felelte:

— Mi nem játszunk. Mi harcolunk.

— Helyes. Ha te nem játszol, veled játszanak... — jegyezted meg szomorúan, s tudtad, hogy immár nem segíthetsz rajta. Soha senkivel így nem voltál és soha többé senkivel így nem leszel, ezt tudod, de hogy hívják ezt? Szerelem? Ez nem szerelem. Valami összefűzött titeket, most azonban valami egyre erősebben eltaszított tőle. Félelem? Ez nem félelem. Sőt, még segíteni sem tudnátok egymáson, mert a világ két végéről jöttetek. A világról? Ez nem világ.

23