Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
a megújíthatatlan nyárban, hanem az állandóan jelen valóban s ezért még na- gyobban és még tartósabban. Megértetted, hogy a legnagyobb narkotikum az oxigén, s hogy a legnagyobb gyönyör: lélegzeni, hogy az egyedüli fontos dolog: élni, így élni, heverni és lélegzeni s hogy állandóan csak menekültél az élet elől, s hogy még mindig menekülsz, mindketten menekültök. Melletted feküdt a lány, a meg nem újítható városból, vastag dzsömper volt rajta, a lábai pedig meztelenek, testének felső része egy amazoné volt, aki bajuszos, puskás és golyókkal teli tűzdelt szíjazatú férfiaknak parancsol, ez volt az a lány az övéig, övétől lefelé pedig a te asszonyod. A feje pedig sírt, a feje egy gyermeké volt és sírva kérdezgette: — Mi lesz velünk? Csendesen sírt, de állhatatosan, mint ahogy gyermekek sírnak, ha azt ígérik nekik, hogy rég óhajtott kirándulásra viszik őket, de esik az eső. Az eső majd eláll, a kirándulásra jövő héten fognak elmenni, de ők most akarnak, s ez elég ahhoz, hogy ilyen kitartóan és halálos szomorúsággal sírjanak. Valójában pedig nem esőről volt szó, s te tudtad ezt: azok az események kissé megrázkódtatták a történelmet, s lehet, hogy kissé megváltoztatták a nemzetközi munkásmozgalom fejlődését. Ez nem eső, nem játék, ami odakünn, abban az őszi, sötét éjszakában zajlik, a történelem feljegyzéseket készít, hogy új fejezetet írjon. Egy fiatal jugoszláv újságíró és egy még fiatalabb magyar egyetemi hallgatónő, félig felöltözve fekszik egy vetetten hotelágyon s megértették, hogy a kisasztalon heverő revolver és a semleges útlevél ellenére is: tőlük, itt, senki semmit nem kérdez. Az embernek szerencsés természete van. Senki sem sírhat sokáig úgy, hogy kétségbeesett is legyen. Legkevésbé pedig a gyermekek az eső miatt. Világosságot gyújtottatok. Megmosdottatok, megtörülköztetek, s miután Éva felhúzta pantallóját, kijelentette: — Meghalok az éhségtől. Azzal az ígérettel hoztál fel, hogy megetetsz. Hát akkor etess! Akkor az ujjaidnak dolga akadt s ez jólesett. Kibontottad a kétszersültet, kinyitottad a szardíniásdobozt, anélkül hogy megvágtad volna magad, szalámit szeltél, sajtot kínáltál. Bizonyos ideig egyáltalán nem kellett színészkedned, csupán egy kicsit csodálkoztál, hogy egyáltalán nem kívánsz enni, sőt egy kicsit felkeveredett a gyomrod. Éva kiszolgálta magát, falánkul evett, igazán éhesen, odaadóan — ahogy az imént lélegzett, mintha ezzel mindent megváltoztatna, meggyőzné Nagyot, meg az oroszokat is, s mindenkit ezen a világon, hogy jobb csokoládét enni, mint elvek mellett kitartani. Gondolataidban mindez a háborút követő tizenegyedik év a Háború óta. Számodra, számunkra, ez a nagy kezdőbetűs Háború alapmértékké vált, amelyhez az idő igazodik. Valamennyi számítás hozzá viszonylik — kilenc évvel a Háború előtt születtél — ez és ez a Háború második évében történt — Évával tizenegy évvel a Háború után vacsoráztál abban a szállodában, s mindenki pontosan tudja, melyik esztendőre gondolsz. Háború mindig volt, egy nemzedék mindig nagybetűvel írta a maga Háborúját, a történelembe azonban az után kis betűvel léptek be, aminthogy ezt a háborúskodást is kis ,,h” betűvel írják majd, ha már elegendő víz folyik le ugyanezen a Dunán. Most már ismét fel voltatok öltözve és játszottátok a szerepeteket — egy kissé az adriai szardínia, meg a szabadkai sajt fölé hajolva —, te a bátor férfiét, aki maga alatt tudta az ágyban ezt a leány-harcost, a rettenthetetlen forradalmárt, s mindketten gyerekes fontoskodással. Az egészséges ember mindig számtalan sok szerepet játszik, s a 22
