Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
partra, s ő megfogta a karodat, hogy egy pillantást vessen az órádra — az övé még tegnap este megállt. Negyed hét volt. Tudok egy kávéházat, amelyet hatkor nyitnak, közölte veled, mint fontos újságot, s azt hiszem nagyon jól fog esni egy forró kávé. A kávét, emlékszel, teherautó-sofőrök és más olyan emberek társaságában ittátok meg, akik ugyanolyan gyűröttek és fáradtak voltak, akárcsak te. S pontosan hétkor Éva azt mondta: a túloldali házban lakom, hétkor mindannyian elmennek a lakásból, cselédszobám van, én most felmegyek, te nézz fel a második erkélyre, ha megjelenek rajta, gyere fel, ha pedig véletlenül valaki otthon maradt, tíz perc múlva viszatérek. Te álltái egy darabig, megvártad, amíg Éva felbukkan, akkor nekieredtél, berohantál vele együtt egy kis szobába, ő gyorsan levetkőzött, nagyon gyorsan, mintha sietne, mintha nem lettetek volna együtt egész éjjel. S tudtad, ugye tudtad, hogy így még soha az életben nem történt, s hogy soha többé az életben nem fog történni. Semmit sem szóltál. Később az álom és ébrenlét határán valamit beszéltél szerbül, habár tudtad, hogy nem fog megérteni, de túl fáradt voltál ahhoz, hogy magyarul dadogj, s amúgyis tudtad, hogy megért mindent, amit egyébként szavakkal úgysem tudsz kifejezni. Mert ő is mondott valamit, amit szóról szóra nem értettél, de elég volt a hang zöngéje is, más akkor úgysem érdekelt. Egy kicsit aludtál is talán, mezítelen testtel a meztelen test mellett, s csak később nézted meg egészen és tudatosan. Még hét-nyolc napot töltöttél a városban, valójában kissé felületesebben, de mégis egészen jól és — találkoztál vele. Mikor ez is elmúlt, Éva nem jött ki az állomásra, hogy a vonathoz kikísérjen. A vonat este indult, dél tájban betértél az ifjúsági lap szerkesztőségébe, ahol a szünidőben volontőrösködött. A gépíróasztalka mellett ült, háttal feléd, de, mintha csak tudta volna, ki lépett be, csendesen így szólt: most csak csókolj meg, de ne nézz rám, aztán siess, nem tudlak többé látni anélkül, hogy ne sírjak, azt pedig nem akarok. S te megcsókoltad a tarkója alatt, a nyakán. Engedelmeskedtél. Nem néztél többé az arcára. Pedig tán nem kívánta, hogy engedelmeskedjél neki. Sebaj. Vége, Isten áldjon! Nem, nem vártad, hogy valaha is még egyszer találkoztok, úgy hittél Hemingwaynek, akár a biblia szavainak, ez csak egyszer történik az életben. Szervusz, Éva! És semmi, semmi több. Így hát, természetesen, most nem is lehet úgy, mint nyáron. Budapest ugyanaz és ugyanaz a Duna is. Ezenkívül pedig még október is van, harmincegyediké, az ezerkilencszáz és ötvenhatodik év októberének utolsó napja, számodra egy éjjel a megijedt hotelben, egy szép lány oldalán, akinek revolvere ott hever az ágy előtt álló asztalkán. Másnak talán ez olyan dátum lesz, amelyet történelemórán fognak magolná. Sok évtizeddel később. Valamennyi dátum, amit eddig bemagoltál, valakinek ilyen éjszakát jelentett. Egymáshoz tapadva feküdtetek a meg nem vetett ágyon, de kétségbeejtően távol egymástól, s lélegeztetek, csak lélegeztetek. Az ember gyakran nincs tudatában annak, hogy lélegzik. Néha azonban igen. Mint ahogy te tudatában voltál akkor. Mellkasod bordái kitágultak és összeszűkültek, beszívtad a levegőt és kifújtad, figyelmesen és óvatosan s mégis erélyesen, mintha ez teljes koncentrációdat megkövetelné. Nehogy újra ijedség költözzék a melledbe, levegő helyett. Egy ideig másra sem tudtál gondolni, csak arra, hogy lélegzetet végy. S tudtad, hogy melletted Éva ugyanígy lélegzik. A belélegzett levegőben, abban az örökké új gyönyörben, amit az oxigén ad, amikor a vérkeringés révén szétárad az egész szervezetben, magában a lélegzésben, az életben találtátok a legnagyobb gyönyört, amelyet elképzelni és megélni lehet. Nem a nyaktörő szédületben, mint 21
