Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
mutatással láttál neki, hogy meghódítsad — az egyetemi hallgatónő kimaradt egy idegennel. Ugyan mit, ez csak annak jele lehetett, hogy beleegyezik, de még nem volt biztos. A szállodában elfogadta a vacsorát, de a szobába már nem ment föl veled, jó ürüggyel csak a riadt kis nőstény tekintetét adta neked. S mikor tánc közben egészen hozzád simult, keblével, arcával, combjával hozzád tapadt, te csak úgy mellékesen megkérdezted: hol laksz, hogyan élsz? •— ez durvábban sikerült, mint gondoltad. Tréfásan mesélt a budapesti lányokról: kapukulcs csak a házfelügyelőknél van s ezért azt mondják, a fiatal pesti lányoknak tíz óra előtt kell lefeküdniük; miért? Azért, mert tíztől tizenegyig már fel is kell kelniük és haza kell menniük, mert tizenegykor kapuzárás! s te nem tudtad, vajon ez frivol ártatlanság-e, avagy a mozdulatainak kell hinned, amelyek öt évszázaddal idősebbek az ajkainál. Aztán az éjszaka végéig a Duna-parton sétálgattatok, egészen a part szélén és senkivel sem találkoztatok. Azon a nyáron. S minden sötét árnyékban csókolóztatok. Márpedig minden éjjel rengeteg sok sötét árnyék van a Duna mellett. Sok híd van Budapesten s minden egyes híd alatt gyalogösvény halad át s részben alagút is, s a legrégibb híd alatt, a Lánchíd volt ez — a folyó illatát érezted —, s már nem tudtad tovább türtőztetni magad s egyszerűen birtokba vetted a lányt, csak úgy állva, mint ahogy a regényekben olvastad, hogy a bakák így szokták ezt tenni a cselédlányokkal a sötét kapualjban, s mint ahogy azelőtt még soha nem tetted, sőt nem is tudtad, hogy ez lehetséges, s hogy ez nem mese és nem puszta felvágás. Nem tudtad, hogy mindez ilyen egyszerű és meghitt lehet, anélkül, hogy egyetlen szó esnék a szerelemről s aztán úgy folytattad vele a sétát, mintha ketten egy lény volnátok. Az iskolában valaha — ki tudja mikor, minden bizonnyal nagyon régen — távlatot szereztél s tanulságokat a kötelességről és büntetésről, de akkor azzal fizetted a tandíjat, hogy elvesztetted álmaidat és elfeledted a mesét, amit most ismét megtaláltál ennek a lánynak a hajában és a hullámok ritmusában, amelyek valahol alattatok a part szélén csobogtak. Arra gondoltál: Belgrádban minden egyes parkban tudom, hol van egyik vagy másik megbúvó pad, azon a nyáréjszakán azonban nem tudtad, hová is menj az ismeretlen városban, megkérdezni nem merted, de nem is volt kit kérdezned, mert ez a lány egészen odaadta magát neked, s biztosan nem is válaszolt volna mást, mint csókra csókkal, s tested minden mozdulatára testének mozdulatával. A harmadik hídon át azonban megtaláltad a Budára vezető utat s ott elvitted őt egy romos épület mögé és fűre találtál. Ez már más illat volt, és élesebb s jobban ismert illat. Nem tudtad, honnan ismered. Fű, mondogattad egyszerűen. S ő így szólt: te a füvet látod, de én egész idő alatt a csillagokba néztem, csak éppen most nincs sok belőlük. S csak akkor értetted meg, hogy ez a lány álmodozó, s hogy tej csordult túl az éjszaka sötétjén. Egy falon üldögéltetek, melyet még a háború alatt romboltak le, megint a folyó fölött, s onnan néztétek, amint a nap hatalmas vörös labdája mind gyorsabban előgör- gött a háztetők mögül s lassanként elvesztette színeinek rikító élességét, egyre erőteljesebben és ellenségesebben. A túlsó parton a még szürke reggelben a pesti parlament csipkés tornyai rajzolódtak az égre, az egész régi város szinte láthatóan kezdte magába lélegzeni az új napot, habár még semmi sem mozdult. Észrevetted, hogy a lány reszket. Kabátod egészen gyűrött volt, de azért keskeny vállára vetetted, s elindultatok az eleinte üres utcákon át. de aztán hamarosan az első járókelőkkel is találkoztatok, akik csodálkozó pillantást vetettek rátok, előttetek azonban mindez nevetséges volt. S most ő vezetett téged, a szédülésből felébredt lány, aki elragadtatásában csak a tiéd volt, de most is bájos, sőt hálás, pajzán és kedves; újból átmentetek a Margit-hídon ama túlsó 20
