Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Kulcsár János: Táj - emberekkel, Sándorházpuszta balladája, A 109-es őrház, Rábcaparti vasárnapok, Seregek útján, Tihanyi roráté, Himnusz a hűségről (versek)
Kulcsár János: TÁJ — EMBEREKKEL (Vázlatok egy élet hátteréhez) ,,Nem gyűjtöttem ■pénzt, de erre nincs is gondom, mahagóni bútort sem kaptam, soha, ingyen. — Semmi vágyam sincsen, őszintén kimondom, csak, hogy legyen mindig frissen mosott ingem." (Majakovszkij: Tele torokból. Képes Géza ford.) SÁNDORHÁZPUSZTA BALLADÁJA Útra görbedt fűzfacsonkok, láttatok már engem? „— Öregapád itt botorkált pornyelő szelekben.” Béna lettél csordakút, de emlékszel ma is tán? — Nagybátyádat itt pofozta véresre az ispán.” Zsúptető-roncs! Vallj te is hát, mintha falad állna! „— Eddig ért fel, itt akadt el anyád gyermek-álma.” Alkony, bújt-e sírva hozzád? Lázadt sorsa ellen? „— Csupa tükrös némaság volt, míg csak én öleltem.” Mikor elment: réti tücskök, mit küldtetek véle? ,,— Kis örömök örök vágyát loptuk a szívébe!” A 109-ES ÖRHÁZ A sín — erő volt. Szinte törvény, kimért és félreérthetetlen. Világbíró, konok szorítás feszült a zárt acélkeretben. Kenyéradónk, s nekem — barátom; nagyon szerettem. Micsoda mozdony-elefántok jártak felénk! Színes felhőket fújva, kevélyen! Most is hallom,, ahogy zihálva fel-fel bőgtek, s apám, az őr, kis zászlajával terelte őket. 10
